A képernyő védelme alatt

28

Dmitrij Gluhovszkij Text című regénye annyira izgalmas, mint maga a borítója – egy nyitva hagyott chatablak. Mint egy nyitva hagyott Facebook-profil, amihez képek, kapcsolatok, üzenetek, identitás társul. A regény felteszi a kérdést: összeállítható egy regény valakinek a telefonon tárolt életéből? Ha igen, akkor elolvasnánk az utolsó szóig, vagy inkább visszaadnánk a tulajdonosának a telefont?
A regény szerzőjét azok ismerhetik, akik játszottak a Metro 2033 nevű videojátékkal, vagy olvasták a játékok alapjául szolgáló Metro 2033, Metro 2034 és Metro 2035 című köteteket. Esetleg azok, akik találkoztak a Future.me című tudományos-fantasztikus regényével. Gluhovszkij orosz író, akinek a moly.hu könyves profilokat tartalmazó weboldalon regényei nem haladják meg pontszámban a 80-at. Szerintem ezért is ígéretes, ha még nem olvastunk tőle.
A regény felütése egy fiatal, börtönt járt sráccal indul, aki azért ült 7 évet, mert egy bulin szembeszegült a törvény emberével. Az összetűzésből kakaskodás alakult ki, és hősünket drog birtoklásáért lecsukták. Amikor visszatért, úgy érezte, hogy az idő megfosztotta mindentől: anyjától – akinek a börtönben megígéri, hogy felkeresi –, barátaitól, a barátnőjétől, és nem tehetett mást, mint hogy meggyilkolta a nyomozót, akinek a börtönéveket köszönhette. De ez kevés volt. Elvette a telefonját, amin rajta volt a férfi magánélete, munkája és egy nem mindennapi konfliktusháló, amit megörökölt.
A regény vonzereje abban rejlik, hogy mélyen belelátunk a főhős fejébe. Minden gondolatáról, tettéről tudunk, és eszünkbe sem jut, hogy mi az a ragacs, ami ott tart a regény lapjainak olvasása mellett. Azzal, hogy egy idegen ember küzdelmének leszünk részeseivé, úgy, hogy böngésszük a könyv lapjait, faljuk a sorokat, hirtelen annak a műveletnek leszünk a tanúi, amit maga a főszereplő is tesz: a nyomozón való bosszúállásnak.
Ez még a bosszú, vagy csak puszta kíváncsiság? Bár nincsenek fotók, nincsenek videók, ahogyan egy közösségi oldalon találkozunk velük, mégis az az érzésünk, hogy úgy válik az utálatos személy életének minden szelete egy nyitott könyv fejezetévé, hogy az adatokat éppen csak összekötik a kötőszavak, a gondolatok, az ok-okozati viszony az események között. Időnk sincs megsajnálni a főszereplőt, hiszen a kíváncsiság hajt, hogy megtudjuk, mivel oldja meg a jelen helyzetet, milyen üzenettel vág vissza a számára ismeretlen drogdílernek, hogyan oldja fel az apa-fiú kapcsolat és a nyomozói munka szövevényéből táplálkozó konfliktust, képes-e meggyőzni egy szeretőt arról, hogy a markáns személyisége mögött olyan férfi rejlik, aki tudna örülni egy gyereknek és fel is tudná nevelni őt. Közben fel sem tevődik a kérdés, hogy a regény hősei miért elégednek meg csak az üzenetekkel, és miért nem képesek kierőszakolni a nyomozót helyettesítő idegentől, hogy felhívja őket.
Ha az emberek csak a telefonjukat bújják az utcán, miért parázik a regény főszereplője, hogy megfigyelik, és hamarosan véget vetnek az életének, ha nem a megfelelő választ adja a nyomozó ismerőseinek? Képesek lennénk valakinek felvenni az identitását azért, hogy helyrehozzuk azokat a hibáit, amelyeket az élete során felhalmozott? Felvennénk a telefont is, hogy hangunkat elváltoztatva szóba álljunk azokkal, akik jóhiszeműen azt hiszik, hogy azzal beszélgetnek, akinek a nevét látják a kijelzőn? Szembe tudnánk nézni ezekkel az emberekkel és bevallani, hogy csak jót akartunk, az ő javukat akartuk? Vagy inkább eladnánk a megszerzett drogot és a pénzből elutaznánk a Narcos sorozat helyszínére, bejárnánk azokat a helyeket, ahol a forgatások történtek, és feltöltenénk a profilunkat fotókkal, amelyek láttán gyűlnének a tetszikelések. Vagy eszünkbe sem jutna ilyesmit véghezvinni, mert hiszen nem erre neveltek, és tiszta lelkiismerettel könnyebb átvészelni az élet hátralévő részét, még akkor is, ha egy véletlen miatt le kell ülnünk hét évet, és még a barátnőnk sem áll velünk szóba?
Számomra ez volt az a regény, ami megmutatta, hogy a krimi – bár a szórakoztató irodalomhoz tartozik – képes olyan tükröt tartani az emberek elé a párbeszédeivel, a figuráival, az elkövetett bűncselekménnyel, az üldözött és az üldöző párharcával, hogy feláll a hátunkon a szőr. Pontosan azért, mert valósabbnak tűnik a szavakba tördelt világ, mint egy 1080p minőségben lejátszható videó.

Jakacs Attila

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek