A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon

Csizma a konyhaasztalon. 36.

23

Azt írják a káposztáról, hogy a legrégebben termelt konyhakerti növényünk. A káposztavágás napja népünnepély, éppúgy, mint az aratásé vagy a szüreté. Ezt a szokást sokfelé ma is felelevenítik. A hagyományok hitelességét, őrzését azonban nem mindig a szervezett irányítás biztosítja, hanem az a zsigeri akarat, amit az egyén tesz hozzá, nem is ünnepként, csak a dolgos hétköznapokban. Csíkszentmiklósi barátnőm mondja, hogy családja nemzedékek óta olyan káposztát ültet, aminek őse még a szépapjuk idejében termett és hozott magot. Tudok hasonló „családi” paradicsomról Borzsovában, igaz, hogy az a Nyárádmentéről származott ide, de jól meghonosodott. Ezek a családi hagyományok az ősökről való egyféle megemlékezésnek is felfoghatók. Plinius (i. e. 23–79) A természet históriája című hatalmas munkájában azt írta a káposztáról: „Nem találom semmi nyomát annak, hogy a görögök a káposztát és a kelkáposztát megbecsülték volna, pedig mostanában ezek a kertek legértékesebb termékei… A káposzta gyógyerejének köszönhető, hogy a rómaiaknak hatszáz évig nem volt szükségük orvosokra.” Plinius tudása e tekintetben hiányos. A görögök becsülték a káposztát, több más hasznos növény között ez is szentnek számított, rengeteg legenda fűződött hozzá, egyik Lükurgosz spártai királlyal kapcsolatos: Lükurgosz megvetette a bor és a mámor istenét, aki ezért a királyt őrületbe kergette. A király megsebezte a saját lábát, mert azt hitte, hogy az szőlőtőke és ki akarta vágni. Amikor rádöbbent, hogy mit tett, sírni kezdett, könnyeiből született a káposzta. A rege valóságmagja lehet az évezredes tapasztalat, hogy a káposzta legyőzheti a bort: a nagy lakomák, evés-ivások utáni bágyadtságot és bódulatot ki lehet védeni, ha jó előre kevés ecettel fűszerezett nyers káposztát eszik az ember. Lükurgosz király és törvényhozó alakjához kötik, hogy ő a kitalálója annak a szigorú nevelési rendszernek, amit spártai nevelésnek nevezünk: a fiúgyermekeket az állam tulajdonává nyilvánították, elvették a családtól, s a várostól távol eső helyen oktatták őket írásra-olvasásra, zenére és elsősorban harcra. Ez különben kegynek számított, csak az igazi spártai polgárok részesültek benne. Nem számítottak polgároknak a meghódított városok lakói, akik állandó politikai megfélemlítésben éltek, viszont ők dolgoztak legtöbbet azért, hogy az államrendszer fennmaradjon, vagyis végezték az „aljamunkát”: vetettek és arattak, kézművesek voltak, kereskedtek stb. Lükurgosz megtiltotta az idegen arany- és ezüstpénz használatát, ehelyett honi vaspénz volt forgalomban, ami rövidesen mindenféle kereskedelmi kapcsolatot lehetetlenné tett. Bevezette a kötelező közös étkezéseket (nem tudom, a diktátorok miért kedvelik ezt, Ceaușescunak is ez volt a terve: nagy üzemi étkezdékben kell enni egyenételeket, nem otthon főzicskézni). Ezeken minden spártai polgárnak részt kellett vennie. Szerinte a közös étkezések erősítették leginkább a spártaiak hazaszeretetét, mivel ilyenkor erről kellett beszélgetni. Erősítésnek persze ott volt a felügyelet és a besúgás! Ma is rokonszenves azonban az a rendelkezése, hogy a legnagyobb tisztelet nem a gazdagokat és hatalmasokat illeti, hanem az öregeket. Tény, hogy önmagához is szigorú volt: önként mondott le a hatalomról és Spártát is elhagyta. Vajon a történelemre mennyire igaz a magyar közmondás: nem káposzta, hogy föl lehessen melegíteni, azaz nem lehet, vagy már nem érdemes újrakezdeni egy rég elmúlt vagy tönkrement dolgot. Kedves Olvasóm! Sok tudományág sokféléhez köti az emberi civilizáció kezdetét: háziállatokhoz, termesztett növényekhez… az építészek talán éppen a „falak” építéséhez. Aztán jön a történelem, vagyis a vezér, aki kimondja: a „város falait” meg kell védeni. Az építészek meg ettől kezdve a hatalom szolgálatába állnak? Mindennek ismeretét, felhasználását nevezhetnénk aztán „tapasztalatnak”, nem utolsósorban azért, hogy a múltat összekössük a jelennel?! A modern kori diktátorok nem kedvelik (vagy igyekeznek manipulálni) a „történelmi, össznépi tapasztalat” fogalomkörét, de annál inkább szeretik a személyüket áldó hozsannás dicséretet. Ők olyan passzusokban szeretnek szerepelni, amelyek egyedülállóságukat hangsúlyozzák, és meg akarnak győzni minket valamiről, amit rendkívüli zsenialitásuknak köszönhetünk… mit is?… hát ezt-azt. Hogy csak mások hiszik róla – a talpnyalói –, vagy ő maga is hiszi magamagáról, hogy vele kezdődik a történelem, erre nehéz választ adni, legföljebb majd utána, vagyis a jövőben. A káposzta pedig?! Kerek a káposzta, csipkés a levele. És végezetül egy vidám káposztás vándoranekdota Jókai Mór lejegyzésében: „Egy szá llásoló huszár töltött káposztát kapott ebédre gazdasszonyától, s kibontogatván a káposztákat, a tölteléket megette, a leveleit otthagyta. Mit látva a gazdasszony, kérdi: mért cselekszi azt, hogy csak a tölteléket eszi meg, a leveleit meg otthagyja? Azért, felel a huszár, hogy holnapig töltsön bele kelmed újra.”

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.