A jelenné vált jövő

41

„Átölel a furcsa didergés:/ egy angol dal lesz egyszer a hazám” – Király László sorai járnak a fejemben, az Erdélyi ősz című versből. Mint annyiszor. Alapvers nálam, gyakran eszembe jut. Valamikor a múlt évezred utolsó százada, utolsó előtti évtizedének elején íródhatott – az 1982-ben megjelent, Amikor pipacsok voltatok című kötetben olvasható –, amely azért (is) kedves, mert sorkatonai szolgálatom idején vásároltam egy segesvári könyvesboltban, amikor egy Nagyszeben felé tartó vonatra várakoztam. Kifejezetten jót tett akkor (is) nekem. Mivel attól kezdve magamnál tartottam a szocialista haza védelmében eltöltött időmben, s később jött velem a legkülönbözőbb lakóhelyekre – a határon túlra is, meg vissza –, szívesen forgatom. Mostanság inkább azért, hogy nézzem, jól emlékszem-e a részletekre.
Ha ősz, ha tél, ha tavasz, ha nyár van épp, az a működésem egyik sodra, csapásiránya, hogy járom harminc községben szerre a történelmi Udvarhelyszék és Udvarhely vármegye százharmincnál több települését. A Hargitán erről a létezett Udvarhelyszéket ma másik három megye „mossa”, ha nem számítjuk Csík- és Gyergyószék szomszédságát. Mondhatni olyan, mint a csonkolt Magyarország. Kicsiben. Önmagával határos.
Falukép. Településkép. Népesség. Gazdasági helyzet. Mentalitás. Annak váltása érdekel. Ilyen megvilágításban, a megnyíló pászmák közt azonban az épületekre figyelek inkább. Arra, ami népi. Vagy az volt. Esetleg lehetne. A képi rögzítésen túl azonban egyébre is vetemedek. Nem olykor, hanem gyakran. Mondom a múltkor egy kétszáz éves parasztház láttán, amely teljesen elhagyottan áll egy műúttól és pataktól sorvasztott telkecskén, hogy jó lenne valamit kezdeni vele. Több örököse van. Az egyik, akivel sikerült találkoznom, majd feldöfött. A szemével. Majd hirtelen azt mondta, sután-sunyin, vegyem meg sok ezer euróért, ha annyira tetszik, még enged is a huszonegyből, mert hamarosan leduvad. Szét kell hányni azt a mocskot, nem jó már semmire. Boltot lehetne a helyén nyitni. Vagy kocsmát. És már el is képzeltem az újkori bodegát, amely előtt műanyag asztalok, serivó poszt-székelyek, s napernyő, melyen írja hazugul, államnyelven, hogy a legenda folytatódik. A történet igen. Úgy velünk, hogy nélkülünk immár. Mássá klónozott énjeinkkel.
Ha valahol újat építenek egy-egy hagyományos házsoron, azt figyelem, hogy a kapuk elé felhalmozott téglakupacokból olyasmi lesz-e, ami illeszkedik, s ami nem méregzöld, nem bugyilila, s nem olcsó bádoggal kerített és műanyagba öltöztetett valami. Hát mi lesz? Többnyire rusnya.
A múltkor leégett egy ház. A veres kakas, az nem reterált! Ott nem. Némi haszon lehetne a kárban, hogy esetleg úgy kap más köntöst az a bennvaló, hogy felújítódik a kicsi faragott kapu, s a lakók új hajléka két kisebbecske ablakon, kontyolt tetővel engedi majd, hogy megnézzék a járókelők. Álmodhatnánk. Akár. És segíthetnénk, ahogy én teszem más helyen is. Nagyon halkan, nagyon visszafogottan mondtam az érintett hivatalnoknak, hogy próbáljon hatni. Ott. És oda. Hátha. Vagy valaki nagyobb által. Ott a megyei településkép-védelmi program, Csíkban. Vannak minták, vázlatok. Állítólag telekadottságokhoz alkalmazható statikai és gépészeti tervek is. Szűkség és igény esetére. Egy huszonnégy óra sem telt el e virtuális térben „elhangzott” suttogást követően, s máris hívott egy ismerős. Kérdi, hogy tudja-e, kivel beszélek? Mondom a jóval fiatalabb embernek, hogy a telefonszámod nem, a hangod viszont ismerős. Az vagy, ejszen, akinek gondollak. Akkor jó. Szerusz. És következett dörgő hangon a vád, hogy én levelet írtam a tanácsnak. Mondom, hogy ez nem igaz. Hanem. Csakhogy mi lőn? Fojtá belém a szót. Egyből. Elhangzott odaátról, hogy én tornácos házat akarok építtetni. S hogy mit képzelek?! Kinek kell ma olyan?! Mondom, hogy oda nem is lehet. Csak a külső jel, a kép, csak az esztétika legyen a miénk-foma. Esetleg. De aztán hagyjam őket békén, hadd húzzák fel pirosba, ha lesz miből. Itt aztán véget ért a csevej, mert kikapcsoltam a készüléket.
Ilyet én máskor is mondok majd. Halkan. És azt hiszem, lesznek még hellyel-közzel csatlakozó szószólók a fennebb és előrébb valók közül. Mert magánhajlékaink külterének sugallata, ami kiáramlik a térbe, az közügy, komoly része az identitásunknak. Harisnya. Nyelvjárás. Zene. Mi pedig vagyunk annyira bunkók egyenként és mindahányan, hogy folyvást (ön)feladással éljünk. ”C’est la vérité monsieur”/ „Die letzte Lösung mein Herr” – ez az igazság, uraim – mondhatom Kányádi Sándor bátyánkat idézve… Kiáll a karmester, vezényli a Bartók-kórusművet. Nem angol ének. Ma már rappel a kórus. Magyarul, babám! Király László víziójánál sötétebb jelenné satnyult a jövő. A Hargita alatt, a Homoródmente csendjétől a Sófalákig.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek