A jelen és következményei

109

Úgy gondolom, hogy a jelenben élve alakítjuk a jövőt. Ez főleg azok számára érvényes, akik olyan helyzetben vannak, hogy döntéseikkel befolyásolhatják az eseményeket: politikusok, gazdasági szakemberek, tudósok. A politikusokat választjuk, vagy egyszerűen élre sodorja őket valamilyen mozgalom vagy a demokrácia deficitje. A gazdasági szakemberek saját tudásuk, meg a véletlenek szerencsés összjátéka folytán kerülnek döntnöki helyzetbe. A tudósok tehetségük révén, az illető szakterületen végzett úttörő munkájukkal. Szándékosan nem sorolom ide az egyházak vezetőit, esetleg a prófétákat, mert – úgy tűnik – ebben az öreg Európában nincs rájuk szükség. Az ateista, vagy inkább pogány technokraták most éppen ráengedték az iszlám különböző irányzatait az itteni népre – azt a szemléletet, azt az offenzív ideológiát, amely ellen évszázadokon át harcoltak a Szent Kereszt nevében –, s teszik ezt úgymond humanitárius megfontolásból.
Amikor a Római Birodalom kezdett erősen túlnövekedni önnön korlátain, a hatalmas terület egyben tartására képesek és kénytelenek voltak bevonni a leigázott barbárok azon képviselőit, akik kellőképpen tehetségesek voltak és – látszólag – lojálisak is Rómához. Én azt tartom, hogy ez amiatt (is) történt, hogy az Örök Város, amely a civilizált világ központjának tekintette magát, élni tudjon azon a színvonalon, amelyet etalonként tűzött ki magának. Legalábbis az arisztokrácia, a szellemi és a gazdasági elit. Szükség volt a beszállítókra, az egzotikus termékekre, a nemesfémekre, a vasra, az acélra, a rabszolgákra, amelyek akkortájt kiváltották azt a szerepet, amelyet ma a fosszilis és elektromos energia, a technika, az automatizálás és a kommunikációs hálózat együttvéve tölt be. Úgy éltek Róma polgárai – a szépen körmönfont jog és a működőképes demokrácia alapelvei mentén –, hogy hatalmi éhségükben időnként szakszerűen lemészárolták egymást, az egyazon latin vérből valókat is. Olykor nem számított apa, testvér, gyermek vagy házastárs sem. Csak egy példa: Cicerónak, a „haza atyjának” keze és feje nyilvánosan, közszemlén hevert hetekig…
Furcsa dolgok fognak itt történni harminc-negyven év múltán. Némi előrelátással, körültekintéssel, több műveltséggel és kevesebb tudatmódosító szesszel, akár elviselhetőbb jelent alakíthatnánk a szebb és jobb jövő reményében. Alakíthatnának azok, akik olyan polcokon vannak.
Épp a közelmúltban olvasgattam Aurel C. Popovici 1906-ban készült dolgozatát a Nagy-Ausztriai Egyesült Államokról. A lugosi születésű jogtudós Ferenc Ferdinánd főherceg, trónörökös megbízásából foglalkozott a témával. Az elképzelés meglepően modernnek tűnik ma is, bár – a vélhetően szerb gyökerű, de román tudatú – Popovici keze kissé a saját fajtája felé hajlott. Kiterjesztett autonómiákról, regionális parlamentekről ír. Mintha igazi Közép-Európa lenne. Vagy annak a java, amely a maga tizenöt országával, autonóm régiójával igazi hatalomnak, erős államként körvonalazódik. Megvalósítható projekt volt. Napjainkban a balkáni közeledési kezdeményezések, a Visegrádi Négyek álmai is kisebbek, halványabbak a Popovici-féle struktúránál.
„Hibátlan tökéletesség, és már-már az isteni, ha becsülettel élvezni tudjuk létezésünket. Azért kutatunk másféle állapotok után, mert nem értjük a sajátunkat, és kibújunk magunkból, mert nem tudjuk, mi van bennünk. De hiába kapaszkodunk gólyalábakra, akkor is csak a magunk lábán kell járnunk. És a világ legmagasabb trónusán is csak a fenekünkön ülünk” – írja Montaigne A tapasztalásról című esszéjében 1580-ban (bár 1592-ben bekövetkezett haláláig csiszolgatja annak szövegét).
Bizony: járnunk kell majd’ négy és fél évszázaddal Montaigne után. De ez kinek a lába? Az Európáé? A miénk? Vagy a trónon ülőké, akik istent kísértenek?

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.