A játék szeretete vonzott

Születésnapi beszélgetés Basa János jégkorongozóval

1 439

Basa János jégkorongozó, olimpikon Csíkszeredában született 1944. június 4-én. Hetvenöt éves születésnapja apropóján csíkszeredai tömbházlakásában beszélgettünk életéről, sportolói pályafutásáról.

Fotó: László F. Csaba

– Ha jól tudom, előbb műkorcsolyázni kezdett, és csak később döntött a jégkorong mellett. Miért? Gondol nosztalgiával arra, hogy műkorcsolyázóként is sikeres lehetett volna?

– Lehettem volna, csakhogy a műkorcsolya egyéni sport, és a kötelező gyakorlatokat el kell végezni, és arra nagyon oda kell figyelni. Viszont amikor én botot vettem a kezembe, és gyerekekül kezdtünk hokizni, megszerettem a hokit.

– Éppen azért, mert a műkorcsolya egyéni sport, a dobogón is egyedül áll az ember. A hokiban pedig nem…

– Valóban, de én éppen a csapatsport jelleget szeretem a jégkorongban. A műkorcsolyában mindig úgy éreztem, hogy ellenőrizve vagyok, mint a balettnél, és igazgatnak. Mindig ugyanazok a „nyolcasolások” meg ugrások… Az ember beleunhat.

– Mikor volt először korcsolya a lábán?

– Olyan 7-8 éves koromban.

–A szülei is korcsolyáztak?

– Nem. Édesapám cipész volt. Mi ikreknek születtünk, de az ikertestvérem másfél évesen tüdőgyulladásban meghalt. Sok esetben érzem a hiányát, mai napig. Sokszor eszembe jutott, amikor láttam, ahogy a Szabó testvérek – Szabó Gyuszi és Szabó Géza – olyan egyszerre fordulnak, olyan egyszerre csinálnak mindent, öröm volt nézni, annyira érezték egymást. Egyik még fel sem nézett, dobta hátra a korongot, mert érezte, hogy a testvére ott van. Nagyon jó játékosok voltak. Alacsonyak, de kipasszolták a magasakat. Az egyik világbajnokságon, emlékszem, volt egy kétméteres német játékos, és a lába között ott szaladgáltak a Szabó testvérek. Volt még két nővérem, az egyik két évvel, a másik meg hat évvel volt nagyobb, és egyedül édesapám keresett a cipőjavításokkal. Ruhákra nem sokat lehetett költeni, és a korcsolya is nagyon drága volt. De édesapám amúgy sem szívesen engedett hokizni. Előfordult, hogy a csapat utánam jött, és megkeresték az Albinánál, az Olt Szövetkezetnél, ahol dolgozott. Annak idején az Akarat (a Voința) csapata a szövetkezethez tartozott, annak volt hokifelszerelése. A szabóinasok hoztak létre egy csapatot, és engem is hívtak, mert édesapámat ismerték. Így aztán az Akaratnál kezdtem: kaptam korcsolyát és botot.

– Az édesapja miért nem akarta engedni?

– Elsősorban a tanulás miatt. Elég messze laktunk, az állomáson túl, a Baromtér utcában. Onnan kellett már első osztályos koromtól felgyalogolni a líceumig, és mivel akkor sem volt gyalogosátjáró a síneken, nagyon sokszor kellett bujkálnunk a vagonok alatt, a táskával a hátunkon. Nagyon veszélyes volt. Na, de elég jól ment a jégkorong, és édesapámmal beszélt a vezetőség is, hogy engedjen játszani. Egy alkalommal elhívtam, hogy nézzen meg. Persze, izgultam, és egyet estem a pályán. Amikor hazamentünk, kérdeztem, hogy mit szól? Azt mondta: Fiam, mikor a korong hozzád ért, elestél!

– Valóban érződött a tanulásán, hogy jégkorongozik?

– Hát, befolyásolt, mert elég sokszor hiányoztunk is az iskolából, s ha kiesett egy-két lecke, például matematikából, nehéz volt bepótolni. Matekból nem is voltam túl jó, az volt a legnehezebb tantárgyam. De végül is nem panaszkodom, elvégeztem mindent, líceumot is, egyetemet is Bukarestben.

– Miért is akar az ember hokista lenni? Mi az, ami vonzotta Önt?

– A játék szeretete. Előfordult, hogy vizesen mentünk haza, ránk fagyott a ruha, de nem érdekelt. Olyan is volt, hogy megfagyott lóganyéval játszottunk, az volt a korong. Ágakból készítettünk hokibotot. Még a patakba is beleestünk sokszor, mert a jég nem volt rendesen megfagyva…

– Hol kergették akkor a korongot a gyerekek?

– Az állomásnál, a lakásunktól nem messze, a Baromtér utcánál – ahol a vásárokat is tartották, s ha a ló menését ki akarták próbálni, felültettek rá –, nos, ott volt egy kicsi tó. Arról takarítottuk a havat, és az volt „a mü jégpályánk.” Aztán bekerültünk a sportegyesületbe, az Akaratnál adtak korcsolyát, meg edzések is kezdtek lenni, és a Zsidó utcai pályán is játszottunk. Sokszor mínusz 30 fokban hokiztunk, nem volt műjégpálya, havazott, megvert az eső, megfagytunk, de szerettük csinálni. Az volt a szerencse, hogy nagyon sokat vittek külföldre. Itthon kezdetben egyedül az Augusztus 23 Stadion létezett, így hónapokat, fél éveket edzettünk Csehszlovákiában. Mind jó csapatokkal játszottunk, és nagyon jó eredményeket értünk el. Például 1966-ban játszottunk Torinóban, és megvertük a finneket és a kanadaiakat is. Második helyen végeztünk. Nem jött, hogy elhiggyék, és a kanadaiak meghívtak másik évben ingyen. Profi hokisokkal is játszottunk, ugyanakkor összejártuk az egész Kanadát: Toronto, Ontario, Winnipeg, Hamilton, Vancouver… És a 11 mérkőzésből, mintha el lett volna osztva, ötöt nyertünk, ötöt veszítettünk, és egy döntetlennel végződött. És azok is csodálkoztak, hogy hogyan játszunk.

– Gondolom, a hokisták menő fiatalok voltak, sikeresek a lányoknál… Nem egy átlagos életforma volt az övék…

– Szórakoztunk is, hokiztunk is, szerettem nagyon. Idősebbek is voltak velem a csapatban, ha az ember jól játszott, bevettek maguk közé. Érettségi után elvittek katonának, mert az első felvételim a testnevelés szakra nem sikerült. Akkor nyolcan jelentkeztünk egy helyre Bukarestben. A dinamósok viszont lecsaptak rám, így a katonaságot ott töltöttem, és már a második évben bekerültem a felnőtt válogatottba. Kezdtük járni külföldet, edzésre és felkészülésre is jó lehetőségeim voltak, így katonaság után sikeresen felvételiztem a testnevelési főiskolára.

– Nem okozott lelki gondot, hogy mégiscsak a Dinamo egy belügyes csapat volt?

– Az a helyzet, hogy akkoriban mindenkit, aki katonaköteles volt, elvitt Csíkból a két klub Bukarestbe. Egy adott pillanatban alig volt itthon játékos. Ezzel a helyzettel később edzőként is találkoztam.

– Nem akarták beszervezni? Volt ilyen megkeresés a szervek részéről?

– Volt. Nem felejtem el soha, édesanyám azt mondta: Fiam, ha ott leszerződöd magad tisztnek vagy valaminek, soha nem tudsz megszabadulni tőlük. Akadt közülünk, aki így rontotta el az életét.

– Hogyan viszonyult a város? Volt olyan mérkőzés, amikor a csíkiak ellen kellett játszania?

– Megesett. Egy alkalommal összevert a szeredai csapat a Dinamóval. Mindenki verekedett, s én leültem a pálya közepére, s néztem, hogyan verekednek. Nekem rosszulesett. S még volt egy olyan esetem, amikor szintén dinamósként egy nagy felső sarkat lőttem, s nem tudtam örvendeni sem, hogy mit fognak szólni, hisz én Szereda ellen játszom… Ugyanakkor másik felől is szorítottak, hogy nehogy valaki eladja a meccset. Kellemetlen helyzet volt. De ez ilyen. Amilyen dresszet veszel fel, olyanban kell játszani.

– Ön hosszú ideig tagja volt a román válogatottnak, és játszott az 1968-os olimpián is, majd edző lett, és 1977–1989 között, tizenegy évig a Sport Klub edzője volt. Milyennek látja most ezeket az éveket?

– Nem voltak játékosok, mert, amint említettem, a bukaresti csapatok elszippantották. A bírók csaltak, nem volt igazságos a bajnokság. A bukaresti bírók mindig ellenünk fújtak, sőt Nicolae Constantin, a jégkorongszövetség akkori titkára azt mondta: „Ti nyugodjatok bele abba, hogy a második helynél jobbak nem tudtok lenni. Nem szabad.” De ilyen felfogással nehéz volt játszani. Jobbak voltunk, mégis elvertek, sokszor a szó szoros értelmében is kékek-zöldek voltunk. A rendszerváltás után, 1991–1992-ben meghívott a Ferencváros edzőnek. Két évet edzősködtem ott. Megnyertük a Magyar Bajnokságot és a Magyar-kupát is. Aztán, mikor meghallottuk a himnuszt, sírtam valósággal, hogy nyugodtan lehet énekelni… Kétszer nyertük meg a magyar bajnokságot. Utána még maradtam három évet, Jászberényben is edzősködtem, majd hazajöttem.

– Hogyan látja ma a csíki hokit?

– Szerintem a legnagyobb baj az, hogy nem értékeljük eléggé a játékosainkat. Nagyon sok játékost termelünk, de nem tudjuk megtartani őket. Ugyanakkor nem értékelik eléggé a „nagy öregeket” sem. Például Varga Dezső alapember volt a maga idejében, és az a csapat nyerte meg a bajnokságot, ahol ő játszott. Néhány éve pedig egyszerűen nem engedték be a pályára…

– Mitől más a sportember, mint az átlagember?

– Hát… tulajdonképpen a sportot úgy kell elképzelni, mint a katonaságot: fegyelem van, be kell tartani a szabályokat. De azt hiszem, a sport lelkileg jobban felkészít, határozottabb vagy, és megtanulsz harcolni.

– Manapság mivel tölti a napjait?

– Elmegyek futballmérkőzések­re, futballedzésekre. Hokimér­kő­zé­sekre nem nagyon járok. Egy alka­lommal a Sportklub vezetett egy góllal a Ferencváros ellen, és az utolsó percben kapott két gólt, így kikapott a szeredai csapat, s ez annyira felidegesített, hogy hazafelé vagy két-háromszor megszédültem. Úgyhogy most csak az interneten követem a mérkőzéseket. Kerülöm az olyan helyzeteket, amik felidegesítenének, felizgatnának. Volt már infarktusom, és két ércserés műtétem is. Öt műtéten estem át eddig összesen, vigyáznom kell magamra.

– Milyen érzés élet-halál között lenni?

– Én bíztam az Istenben. A műtőasztalon is magamat biztattam, mint a sportban, hogy nyerünk! Annyiszor megtörtént, és az orvosok is csodálkoztak ezen, hogy én hittem, hogy meg fogok élni.

– A családi élete hogy alakult?

– Kétszer nősültem. Az első házasságomból született két lányom. Az egyik ma Amerikában él, a másik meg Újpesten. Épp az is hozzájárult, hogy kimenjek Magyarországra edzőnek, hogy ők ott voltak egyetemisták. A második házasságomból is született egy lányom, ő Dániában él. Három unokám van, most jön a negyedik.

– Mi a kedvenc elfoglaltsága?

– A feleségem dolgozik, nagyon sokat vagyok egyedül itthon. Járok Szécsenybe, ott van egy területünk, füvet nyírok, virágokkal foglalkozok. Most már nyugodt életet élek. De azért rosszulesik, hogy a hoki már nincs jelen a mindennapjaimban…

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek