A hívek és az egyház szolgálatában

44

Templomokat, egyházi épületeket építtetett, közösségeket formált Darvas-Kozma József címzetes esperes, a csíkszeredai Szent Kereszt Plébánia plébánosa, mindezek mellett szellemi tevékenysége is jelentős. Munkásságát számos elismerésben részesítették. Legutóbb, a közelmúltban ünnepelt 70. születésnapja alkalmából Pro Urbe díjat adományozott számára a csíkszeredai önkormányzat. Életútjáról kérdeztük.

– Úgy gondolom, az esperes urat nem kell bemutatni, de azért mondjuk el az olvasóknak, hogy hol született, milyen volt a gyerekkora, hogyan került kapcsolatba a Jóistennel. 

– Csíki ember vagyok. 1950-ben születtem Csíkszentsimonban. Az iskoláimat is ott jártam, majd Gyulafehérváron voltam tíz évet. Négy évet voltam a kisszemináriumban, hat évet a Hittudományi Főiskolán, ahol tényleg rend és fegyelem volt. 1977-ben szenteltek pappá. A szüleim vallásos emberek, így nekünk sohasem volt kérdőjel a Jóisten. Tehát mi istenhitbe születtünk bele és abban nőttünk fel. Minden este imádkoztunk. Az első istenélményeim közé tartozik, hogy 1953-ban édesapámat a Duna-csatornához vitték, és ezalatt édesanyám egyedül dolgozott, három gyermekkel maradt, egyedül. Nagyon nehéz volt neki, hiszen meg kellett a földeket művelni, a húst be kellett szolgáltatni. Mi ebből nem sokat éreztünk. Édesanyám minden este kitette édesapám fényképét az asztalra és imádkoztunk érte. Hároméves gyermekként ott jöttem-mentem a padon, az ablak mellett, néztem a vonatokat, és egy nap azt mondtam, ez a vonat, az a vonat, egy hosszú vonat, és jön haza édesapám. Valóban úgy is történt. Aznap éjszaka egy tehervonattal hazajött. Mi mindig imádkoztunk, vasárnap részt vettünk a szentmisén. Emlékszem a roráté misékre is, hogy hajnalban, a hidegben édesapám a nyakába vett és úgy vitt el a templomba. Amikor iskolába jártam, a szentmisén vasárnap is, még hétköznap is részt vettem, mert nagyon szerettem ministrálni. Körülbelül tízéves voltam, amikor elhatároztam, hogy én pap leszek. 1965-ben végeztem a nyolcadik osztállyal, nagyon sok kellemetlenségem volt akkor, mert hiába vett fel Márton Áron püspök úr a Kántoriskolába, az állam nem adott tartózkodási engedélyt, és bevezették a numerus clausust. Mi Gyulafehérváron is folyamatosan bizonytalanságban éltünk.

– Hogyan tekint vissza papságának éveire?

– Ha újból kellene kezdeni, most is a papi hivatást választanám, mert nekem Isten hivatást adott, én ebben érzem jól magam. Egyházmegyés papként egyik feladatomnak tartom összefogni sok-sok kis közösséget és családot. „Aki megért s megértet, egy népet megéltet.” Kányádi ezen sorai nagyon jól kifejezik, hogy a házasok, a családosok milyen nagyon értékesek. A házasok egy kis családra fókuszálnak, egymásért és gyermekeikért dolgoznak, kialakul egy szeretetközösség. Ezeket a kis közösségeket a plébánia, az egyház kell összefogja. Jó, hogy a papnak kimondottan ilyen szempontból nincs családja, nincsenek gyermekei, viszont szellemi, lelki szempontból nagyon sok gyermeknek – az óvodásnak, elsőáldozónak, ministránsnak, az ifjúságnak – nevelője, tehát ezeknek a szeretete vesz körül, és mi is ki tudjuk fejezni a szeretetünket. Örvendek azért, hogy a teológián P. Dr. Gurzó Anaklét ferences atya lelkipásztori egészségtant, lélektant, karakterológiát tanított, és bevezetett a grafológia világába is. Tehát ezek mind szükségesek ahhoz, hogy jobban megértsünk valakit. A teológián a programjaink zártak voltak, de a teológia mégis nyitott volt, mert Márton Áron püspök atya is átjött egy-egy előadásra, meg nagyon sok vendégelőadó jutott el hozzánk. Tehát meghívták az erdélyi szellemi élet vezetőit, és néha még politikusokat is láttunk megfordulni Márton Áron udvarán, akik inkognitóban, minden felhajtás nélkül megjelentek és felkeresték a főpásztort. Ez mindig hatással volt ránk, hogy lám-lám, akik más ideológia oldalán vannak és hivatalokat töltenek be, még ők is feltekintenek az erdélyi magyarság szellemi vezetőjére.

– Korábban említette, hogy próbálták eltántorítani hivatásától. Hogyan?

– Az állami hatóságnak az elkötelezett ember nem kellett. Akik határozottak voltak, azokkal nem tudtak mit kezdeni. Ezért azokat próbálták megtörni. Én a történelemszeretetet, magyarságszeretetet és a kereszténységnek a szeretetét a szüleimtől kaptam. Aztán Gyulafehérváron is megkaptam azt a helyes nevelést, ami egy ifjúnak szükséges. Tudtuk, hogy mi a valóság, az igazság a múltunkat tekintve, és ez felkeltette az érdeklődésünket. Már középiskolás koromban felkerestük a történelmi helyeket Gyulafehérvár környékén. Egy alkalommal megtaláltuk a római légió építette akvaduktok vízvezetékrendszerének csöveit, egy másik alkalommal még római apró rézpénzeket is találtunk, meg kerámiaedényeket. Egyik társammal, Máté Pállal bevittük a Múzeumba, megmutattuk. Nekünk akkor ígértek vagy 300 lejt a két tárgyért. Tudtuk, hogy nagyon értékes lehet, és nem adtuk oda. Utána feljelentettek, és akkor elkezdődött a meghurcoltatás. Ránk szálltak, és akkor mindig kipécéztek néhány embert, s attól kezdve, 1972 januárjától 1995-ig én mindig a szemük előtt voltam.

– Még a rendszerváltás után is?

– Igen, 1995-ben Bukarestből szálltak ki Lőrincfalvára, mert valaki feljelentett. A vád az volt, hogy én egy magyar katonai bázist akarok létrehozni. ’95-ben ez volt az utolsó ilyen házkutatás. Végül azt mondták, hogy a jegyzőkönyvet elküldik, de a mai napig nem kaptam meg.

– Mindezek ellenére mégis kitartott hivatása mellett.

– Tudtam, hogy félreértenek, más úton mennek, mindig azt akarják bizonyítani, hogy az ember rendszerellenes, nacionalista. Tehát mindenfélét, amit abban a korban ránk lehetett rakni, ránk is raktak. 2009-ben kikértem a bukaresti Szekuritáté Levéltárából a rám vonatkozó iratokat. Nyolcszáz valahány oldalt meg is kaptam, két hétig olvasgattam, és akkor jöttem rá, hogy kész terveket dolgoztak ki jó előre, utána a mézes madzagot elhúzták, s mi azt gondoltuk, hogy erről-arról ők nem is tudnak stb. Nagyon különös világ volt. Egyszer a vonaton követtek, le akartak tartóztatni. Az is le volt írva, hogyan kell engem letartóztatni. Írták, hogy fel kell valakit bérelni, hogy kössön belém, verekedést kell színlelni, s akkor le lehet tartóztatni és átvizsgálni, hogy mi van nálam, mit viszek haza a bőröndben. Így volt Csintalan László újmiséje után is. ’75-ben elmentem Ozsdolára a primíciájára, amikor jöttem haza, Kézdivásárhelyen autóbuszt kellett váltanom, akkor odajöttek és letartóztattak. Elvittek a rendőrségre és mindent átvizsgáltak. Volt olyan esetem is, amikor Gyergyószentmiklóson a mozgó vonatból kellett kiugorjak.

– Mi segítette mindezek ellenére is a hitben megmaradni, kitartani?

– Papként a feladatomat próbáltam végezni, és úgy gondolom, hangsúlyozom, hogy a hívek is megértsék, bennünket a kereszténység tud megtartani kereszténynek és magyarnak. Engem is ez tartott meg. Iskolakezdéskor a gyermekeket meg szoktam kérdezni, hogy mi szeretnél lenni, mi akarsz lenni, mire van kedved, hogyan akarod szolgálni a közösséget, hogy ne az legyen, hogy aztán a szüleim ide vagy oda betesznek. A fiatalnak kell meghatároznia, hogy mi szeretne lenni. Ő kell eldöntse, hogy mire van tehetsége, kedve, mi az, amit szívesen, szeretettel tud végezni. Ezért fontos, hogy megértsük, itt a földön nekünk küldetésünk van. Fontos, hogy megértsük, mit jelent kereszténynek lenni, mit jelent magyarnak lenni. Legyünk öntudatosak, tudjuk, hogy hová tartozunk; tudjuk, hogy kell éljünk, eljárnunk, viselkednünk. Ezenkívül fontos, hogy tanúságot tegyünk a világ felé. Ha kérdeznek, tudjuk megválaszolni, hogy keresztény és magyar vagyok, ha pedig támadnak, tudjunk védekezni. Szintén nagyon fontos, hogy áldássá legyünk a közösség számára. Én erre törekedtem Nyárádtőn is, ahol húsz évet voltam. Tizenhárom falu tartozott hozzám, minden vasárnap négy helyen miséztem, hétköznap két helyen. Ott a szórványban voltak többségi magyar falvak és voltak többségi román falvak is, megtanultam értékelni, becsülni a más vallásúakat és más nemzetiségűeket. Örvendtem, hogy Maroskeresztúron 1987-ben templomot tudtunk építeni, utána plébániát is építettünk. A változás után Nyárádtőn a meglévő templomunkat tataroztuk. Kezdetben Lőrincfalván földeket vásároltunk, majd a kollektívtől megvásároltunk egy magtárt, amelyet asztalosműhellyé alakítottunk. Mezőgazdasági egységet és egy szállítóegységet hoztunk létre. A hívek megértették, hogy a helyi közösség csak úgy tud létezni – amit Áron püspök úr mondott annak idején – „minden nép annyit ér, amennyi érteket magából ki tud termelni, és addig él, amíg életét saját erejével tudja táplálni” –, és a szórványban ez nagyon lényeges. Mivel a szórványban a többség nem engedi a kisebbség terjeszkedését, így a fiatalokat arra buzdítottam, hogy szellemileg fejlődjenek, tanuljanak. Amikor eljöttem Nyárádtőről, 180 hívem volt, de ebből a 180-ból 16-an voltak egyetemen és főiskolán. Én lehetőség szerint próbáltam megtenni, amit tehettem, utána 2000-ben érsek atyánk közölte, hogy Csíkszeredába helyez. Itt az első nagy megvalósítás 2001 és 2003 között a Millenniumi-templom felépítése volt. Aztán a Szent Kereszt-templomnak a külső, belső renoválása, a tetőszerkezetnek a renoválása következett. A hargitafürdői Szent István Házat pirosban vettem át, és elkészítettük. 2009-ben Hargitafürdőn újraépítettük a Szent István-kápolnát, 2010-ben a kápolna mellé az új plébániaépületet is sikerült felépíteni, amit 2013-ban a pálos rendnek adtunk át. Azonkívül a belső épületeinket, a harangozói és a kántori lakást kellett felújítani. Sikerült visszaperelnem dr. Csipak Lajos kanonok úr adományát, a házát, ahol a telken még az erdészet most is jelen van. Az állomás melletti temetőt kő- és vaskerítéssel vettük körül. A gimnázium udvarán lévő Piarista Tanulmányi Házat is teljesen felújítottuk. Mindig megláttuk, hogy mi a tennivaló. Ha van valamink, akkor azt mindig javítani, gondozni és értékelni kell. Azt szeretném, hogyha minden generáció, amit az elődöktől átvett, megbecsülné, értékelné, gondozná és továbbadná.

– Számos elismerésben és díjban részesült. Mit jelentenek ezek az Ön számára?

– Ezek a visszajelzések részben az Istentől kapott adományok által a munkásságomnak is az elismerése. Hála legyen Istennek azért, hogy a közösségért sikerült tennem valamit. Azt is jelenti, hogy az ember halad előre az időben, és amikor nagyon kezdik kitüntetni, akkor az sem olyan jó. De megköszönöm Istennek, hogy megtartott eddig, és az elismerések mellett a munkát továbbra is szeretném végezni, hiszen azért a szellemi értékek terén is dolgozom, dolgozunk. Fontos feladatomnak tekintem az ifjúság oktatását, nevelését, a keresztény nagykorúságra való felkészítését. Tehát munka adódik bőven. Azt tudom mondani én is, mint Szent Pál apostol, hogy a tőlem telhetőt igyekeztem megtenni, az időt felhasználni, hogy Jézus Krisztusnak odaadóbban és az Ő közösségének jobban tudjak szolgálni.

 

Hozzászólások lezárva.