A hazatérő

47

1. Az utaskísérő már jelezte, hogy leszállás következik, s bár bekötötték a biztonsági öveket, mindenki türelmetlen volt és alig várta, hogy földet érjenek. Pár évvel ezelőtt ez a csapat – ilyenkor a fapados légitársaság járatán utazókra gondolt – még ócska buszokon járta a Budapest és Székelyföld közötti útvonalat, s tulajdonképpen összeszokott és egyívású banda lehetne, csak kívülről ez nem mindig látszik, és a tagok nem is nagyon akarnak erről tudni, hiszen nincs az egyes emberek közt már semmiféle kohézió, mindenki a saját érdekeivel foglalkozik. Mindenkinek elég a maga baja, meg aztán minek hordozni még a másét? De azért szinte mindenkiről el tudta volna mondani, hogy mivel foglalkozik, hol jár, milyen végzettsége van, hány új és hány abbahagyott szakmája, s mennyi pénze van a zsebében. Olyan emberek, akik már ekkor, úgy kétezer méteres magasságban is, amikor még alig-alig látszanak odafentről Budapest körvonalai, már képesek lennének az ajtónak rontani, hogy ők legyenek leszálláskor az elsők. Nem beszélte meg a hazai buszjárat diszpécserével, hogy mi legyen, hol száll át, ha landoltak, mert nem tudott pontos órát mondani, s az is lehet, hogy valamennyi késés mégiscsak marad, ha nem halmozódik, hiszen már eleve Lutonban is negyedórás csúszással szálltak fel. Eldöntötte, hogy nem várakozik, s nem telefonálgat a faragatlan ügyintézőknek, akik a székelyföldi szállítóvállalatoknál tulajdonképpen maguk a buszsofőrök, akik nem is olyan régen ültek át a traktor kabinjából a Nyugaton leharcolt Mercedesek vagy Scaniák volánjához. Keres majd egy taxit – döntötte el –, hiszen ismeretei szerint rögzített árakkal dolgoznak a reptéri drosztokon várakozók, s nem kell a hiénáktól annyira tartani, mint korábban, amikor úgy megvágták a tranzitutast olykor, hogy a pesti fuvar többe került, mint maga a repülőjegy.

Fotó: Sarány István

2. Zökkenőmentes volt a földet érés. Talán tíz percet tartott a vámvizsgálat meg az egyéb formaságok, és a bőröndjét is viszonylag könnyen kézhez kapta. Évek óta úgy utazott, hogy volt egy kis hátizsákja, abban hordozta a legszükségesebbeket, s egy kerekes bőröndje, amelyet hol kézi, hol pedig feladott poggyászként kezelt a légitársaság. Nem volt hűséges egyikhez sem, ahol érte, ott vásárolta a kedvezményes jegyet, nem érdekelték a bónuszok. Úgy volt vele, hogy felkészült mindig arra a pluszköltségre, amit kértek. Ha nem kértek semmit, s engedték felhurcolni a bőröndöt is, attól sem volt különösebben boldog. Rongyok, egy-két cipő volt a csomagban, jelentéktelen dolgok. Tulajdonképpen oda lehetne fejlődni, hogy maradjon el a bőrönd örökre. Csak nyűgnek való. Mindig apró ajándékokat vásárolt külföldön, Pesten semmit, mert évek óta nem érdekelte, hogy mi van a Belvárosban vagy a plázákban. Egyik-másik rokonának-ismerősének év közben küldözgetett kisebb csomagokat, de nem vitte túlzásba. Odahaza is meg lehet venni bármit, vagy lehet rendelni portékát a világ bármely pontjáról. Amióta ezt az angliai életmódot folytatta, eléggé beszűkültek a kapcsolatai. Néha a világhálón bóklászva talált rá ismerőseire, kor- és évfolyamtársaira, akik többnyire mindannyian más-más országokban hányódtak. Eszébe jutott az is, hogy egy-egy falu- vagy osztálytalálkozót könnyebben meg lehetne tartani valamelyik repülőtér várócsarnokában, vagy éppenséggel valamelyik járaton, mint odahaza. Koccintanának egyet, készülne egy közös fotó, amelyet megosztanának a Facebook-on, s mehetne ki-ki a maga dolgára, nem kellene szarakodni mindenféle szervezéssel és étteremfoglalással. S különben minek a felhajtás? Manapság olyan egyszerű minden, látjuk, halljuk egymást, bár gyakran megtörténik, hogy mégsem értesülünk bizonyos dolgokról, s rég halott barátok, ismerősök telefonszámát őrizzük, és gyanútlanul írunk a profiljukra üzeneteket és jókívánságokat.

3. Nem szerette, amikor a télbe visszalopakodik az ősz. Az egy héttel korábbi hóréteg a hirtelen megemelkedett hőmérséklet hatására megroggyant, s imitt-amott el kezdett kitüremkedni alóla a sár. Amikor kilépett a taxiból, mindjárt bokáig süllyedt a latyakba. Régi emlékeket idézett benne ez a pillanat, többek közt azt a sikertelen gyermekkori kísérletet is, amikor szépen kipucolt bakancsban indult iskolába egy harminc esztendővel ezelőtti reggelen. Akkor is ilyen kilátástalan, sáros, mocskos, félig-meddig télies, se nem ilyen, se nem olyan volt az idő. És – kőről kőre ugrálva – egészen a suli kapujáig jutott el, de ott már nem volt egyetlen biztonságos földkupac, szegélykő, sem biztató támpont, semmi. Reményvesztetten cuppant bele a barátságos sárba, mint tört szárnyakkal a lendületet vesztett madár, belenyugodva a változtathatatlanba. Senki nem hitte el, hogy tükörfényesre vikszolt lábbelivel indult útnak… Valami hiányzott, amikor benyitott a kapun. Odabent már könnyebben lehetett járni, hiszen a tavaly térköveztette le az udvart. Nyoma nem volt a víznek, a sárnak vagy pocsolyának, s különben is, mi taposná, mi törné fel az udvart? Nem járnak ott már marhák ki s be, elmúlt az az idő! Lépett párat, s akkor tűnt fel, hogy üres a kutyaház, és ekkor eszébe jutott, hogy a Fürge kutyának a nyáron nyoma veszett. Mondták. Írta volt a gyermek a Messengeren, csak közben megfeledkezett. Hogy a vadak ölték-e meg? Vagy valami egyéb történt vele? Senki nem tudta megmondani. A konyha ablakán meglebbent a függöny, látta, hogy az asszony kinézett. Nem jelezte, hogy érkezik, nem írt sms-t a buszról, bizonytalanságban hagyta, vagy inkább bizonyosságként szerette volna megélni azt a meglepetést, amelyet az érkezése okoz. Kijött elébe a felesége. Ölelte. Csókolta. De mintha nem lett volna olyan. Mintha visszafogottabb lett volna. Milyen? Aztán arra gondolt, hogy a sok jövés-menésben talán el is felejtette az igazi együttlétet, annak örömét, módját, a szeretetet, a meghittséget, ami egyébként valaha természetes volt. Aztán lefeküdtek délelőtt. Elég hamar túl voltak azon is, de csak ennyi, ami bennmaradt ezen a téren, annak immár örökre annyi. Aztán elaludt. Azt álmodta, hogy repülőn utazik, de nem tudta, hogy innét valahová, vagy valahonnan haza. Kinézett a gép ablakán, s mintha a La Manche-csatorna fölött lebegnének. Egyébként soha nem ismert fel a két szárazföld között vízfelszín formájában semmiféle kéz- vagy mancsalakot. Biztos, az biztos: félálomban kitapogatta, hogy a felesége mellette van, felismerte az idomokat és a sarokban ott derengett a feldíszített karácsonyfa, mert jönnek este a gyermekek papóéktól, s akkorra meg kell az angyalnak érkeznie.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.