A haikutól a regényig

Bőröndnapló 65.

106

Mivel ebben a sorozatomban egyetlen országnál sem időztem annyit, mint Japánnál, szinte természetesnek vettem, hogy ismerőseim néha rákérdeznek, hogy találkoztam-e bizonyos jelenségekkel, jártam-e a köztudatban vagy az ő ismereteik szerint fontos helyeken, esetleg tapasztaltam-e meg bizonyos távol-keleti jellegzetességeket, amiket egy turistának nem lehet kihagyni? Mert ugye mindenkinek van valamiféle elképzelése egyrészt az utazásról, másrészt az országokról, a kultúrákról, no meg a feltételezett, esetleg egyenesen elvárt élményekről. Az ellenben egy kissé meglepett, hogy többen is határozottan arra kértek, illetve javasolták, hogy írjak a japán irodalomról is.

Be kell vallanom, kissé meglepődtem, hisz köztudott, az irodalom a mindennapi kenyerem, de nem vele keresem a mindennapit. Azaz nem a szakmám, és amit tudok róla, belőle, az nem tankönyvi ismeret, hanem az, amit olvasva összegyűjtöttem. Persze azt azért mindig elmondom, ha alkalmam adódik rá, hogy a középiskolában olyan magyar irodalom tanárnőm volt, akinek tanításaiból mai napig építkezem, hisz mi, az utolsó humán szakos osztály – azóta se lett ilyen! – Szerb Antaltól és Babitstól, vagyis őket olvasva (nehogy valaki félreértse!), tanultuk az irodalomtörténetet. És nagyon örülnék, ha ezt a kis eszmefuttatást egyetlen olvasóm sem értelmezné valamiféle „bezzeg az én időmben” típusú emlékezésnek. Mert nem az. Egyszerűen így, ilyeneket tanítottak nekünk. Mai napig hálával gondolok Sári nénire nemcsak ezért, hanem az egész lényéért, életfilozófiájáért és azért a bátorságért, amellyel magyar történelmet, nemzeti öntudatot és hazafiasságot is csepegtetett belénk, néha talán túl sokat is, túl lelkesen. Olyannyira, hogy aki egy picit is fogékony volt ezekre, mai napig nem szabadult tőlük – és gondolok itt elsősorban saját magamra.
Az irodalom tehát nekem valamiféle létforma, ha mondhatom így, de épp ezért vállalom a felkérést, és megpróbálom elmondani mindazt, amit a japán irodalomról gondolok, tudok, és amit nekem jelent.
Azt már említettem, hogy a költészethez van egy különleges hozzájárulásuk: ők teremtették meg a haikut, ezt a ma háromsoros (kezdetben egysoros), 17 morából (szótagból) álló versformát, még a 17. században. Kötelező módon természeti képnek lennie kell benne, mint azt megteremtője, Macuo Basó művelte, akit ebben a(z egyik) legnagyobbnak tartanak. Persze a haiku nemcsak szépségről szól, hanem mindig mély mondanivalót is hordoz, hogy olvasója elmélkedhessen rajta, mint például ez: Szívednek terhét / s röptét bízva bízd rá egy / lenge fűz-ágra.
A haiku az utóbbi száz évben Európában is nagy népszerűségre tett szert.
Ami engem jobban vonz, az mindig a próza. Verset is olvasok, viszonylag rendszeresen, de a regény az, ami a legközelebb áll szívemhez, amelybe bele tudok merülni, ha kell menekülni is, úgy istenigazából. Miért van így, nem tudom. Nem is hiszem, hogy ez fontos, és azt sem, hogy pontosan meghatározható. Talán azért, mert a próza összehasonlíthatatlanul életszagúbb, mint a líra. Még akkor is, ha nem realista írásokról van szó. Úgy érzem, hogy olyan a kettő viszonya, mint a szólóhangszeré (líra) és a zenekaré (próza). Bár ha jobban belegondolok, lassacskán a kortárs próza egy része, és benne a japán sem föltétlenül felel meg ennek a hasonlatomnak. Azt hiszem, ha japán irodalomról beszélünk, akkor az olvasó emberek nagy részének két vagy három név ugrik be elsőre: Murakami Haruki, Abe Kobó és Kazuo Ishiguro (a sorrend tetszőleges), bár az utóbbi japán származású, de angol íróként vonult be a Nobel-díjasok történetébe. Nekem azonban japán.
Bevallom, Abe Kobó nem szokott eszembe jutni, mert valahogy nem áll közel a szívemhez, úgy ahogy Kafka és Camus sem. Azt hiszem, nincs türelmem hozzájuk, és nem mond semmit az a nagy lelki semmi, amit olyan alaposan taglalnak az említett igen jelentős írók. Elismerem a művészetüket, csak épp nem szeretem őket.
Haruki ellenben meghódított. Igaz, nem elsőre, de másodikra – a „Kafka a tengerparton” volt az – igen. Szövevényes világa izgalmas, gondolatokkal és ötletekkel tele és visz magával a tekervényes útjain, szinte lélegzetelállító pillanatokkal. Nekem gyakran úgy tűnik – mint különben egykoron, amikor rengeteg Dosztojevszkijt olvastam, esetében is –, hogy azt írja le, ami megtörténhetne, ami benne van az életben, csak épp nem így zajlik vagy nem mindig így, vagy így, de csak belül, és ezért nem látjuk ilyennek. Megismerve a különleges, nem annyira vallásos, mint inkább egyszerűen csak hagyományos japán hitvilágot, amely átszövi a mindennapokat, teljesen értelmezhetőnek tűnik a világ, amelyet bemutat. Még az 1Q84-ben is! Mint ahogyan ez utóbbi szimbolikája is magyarázható, ha az egészen meg nem szüntethető elitista Japánt tartjuk szem előtt. És tarthatjuk. Mert az az általánosan elfogadott, túlszabályozott élet, amely ma is meghatározza a mindennapjait, bármennyire egységesítő, mégis vagy épp ezért, egyrészt kiváltja a másság kívánását vagy a kiválást, még akkor is, ha ugyanakkor bünteti is azt. Másrészt kitermeli a legjobbakat, akik azok is akarnak lenni és el is jutnak odáig, hogy egy kiváltságos csoporthoz tartozzanak. A kérdés valamilyen formában szinte minden japán írónál megjelenik, akit olvastam. Dazainál az arisztokrácia felszámolása, Junicsi Vatanabénál egy bizonyos társadalmi osztályból való kikerülés, Ishigurónál pedig a bűneik és azok következményeinek a taglalása foglalkozik vele.
Sokat és szívesen mesélnék még a japán írókról, de most inkább azt a két közös vonást említem, amelyet felfedeztem bennük.
Az egyik az a különös, kissé szürreális hangulat, amely végigkíséri írásaikat. Még a legegyszerűbb, leghétköznapibb esemény bemutatásánál is érződik valami megfoghatatlan bizonytalanság, nem mindig magyarázható cselekvés, irracionális és mégis logikusnak tűnő gondolkodás, valami olyan felbolydulás, amely szinte lebegővé teszi az egészet. Ishigurónak van is egy ilyen című regénye, A lebegő világ művésze, ahol látszólag leszámol ezzel a múlttal, a hagyományt, a megtagadott, mert elítélendőnek tartott, háború előtti Japánt jelentő világgal, mégis nála is végigkövethető ez a különös lebegés, ha kissé más értelemben is.
A másik rendszeresen felbukkanó téma szinte érthetetlen. Mert annak ellenére, hogy ez a távol-keleti ország annyi életviteli titkot tud magáénak, amennyiről mi csak álmodozni tudunk, a boldogságindexe alapján pedig a jó középmezőnyben van, mégis világviszonylatban is igen előkelő helyet foglal el egy másik listán. Japánban ugyanis kirívóan sok az öngyilkosság. És gyakran erről regél az irodalom.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek