A gyermek és az elmúlás

196

Benépesülnek a napokban a sírkertjeink, mifelénk még erős hagyománya van a világításnak. Az itthon élő hozzátartozók rendbe tették elhunyt szeretteik sírját, feldíszítették, és az emlékezés jelképeként sokáig lobogott tegnap a mécsesek, gyertyák lángja. Jó az, ha a temetőben összegyűl a tágabb család, találkozhatnak a rokonok, és néhány perc után óhatatlanul az elhunytakra terelődik a szó.
Hol a helye ezekben a történésekben a gyermeknek? Azt gondolom, hogy ott a helye a készülődésben, a temetőben, a sír melletti beszélgetésekben. Hiszen jó alkalom ez a közös emlékezésre. Akár feltűnik nekünk, akár nem, nemcsak mi viszünk, hanem a gyerekeink is sok mindent visznek tovább a letűnt generációkból. Ha soha nem is beszélünk a „régiekről”, egyéniségük, életük, konfliktusaik „lenyomata” kimondatlanul is ott vannak a családok jelenében. Gyökerekként, amelyek messze ágaznak le a múltba. A gyökerek megtartanak, és táplálkozik belőlük az árnyat adó fa, a kis csemete, és maga az ember is. Ez a szép őszi elmúlás-ünnep nagyon jó alkalmat ad arra, hogy gyökereinkről, eltávozott rokonainkról beszélgessünk a gyerekekkel. Temetői séta közben magától értetődően adódik a hasonlat, a párhuzam: bár testük már a földben pihen, életük elmúlt, mégis sok minden tovább él belőlük bennünk, gyerekeinkben, unokáinkban. Azzal, amit adtak nekünk, gyökerekként hálózzák be a jelent, és még a jövőt is.
Tehát együtt emlékezni jó. Megerősít, ha van múltunk, és tudunk is róla. A rajzelemzés szakértői is azt mondják, hogy ha fát rajzol a gyermek, a fiatal, és annak erős, szerteágazó gyökere van, akkor azt jelenti, hogy biztosan áll a világban. Van, mire támaszkodnia. Meghitt hangulatban, a temetői csendben vagy otthon, gyertyafényben jöhetnek hát a régi családi történetek. Vidám, kellemes emlékekről is mesélhetünk a gyermekeinknek, amelyek közelebb hozzák a mához az elhunytakat, de ha elered a könnyünk, mert fáj valakinek a hiánya, azt is bátran engedjük meg magunknak. Igen, a gyerekek előtt. Majd mondjuk el nekik, hogy mi fakasztott sírásra. Fogalmazzuk meg érzéseinket, hogy hiányzik, még mindig rossz, hogy nem láthatom, nem hallhatom a hangját annak, aki elment… De az viszont jó, hogy itt vagyunk egymásnak, és beszélhetünk róla, mert így az emlék tovább él. Így lesz kerek a világ, ahol természetesek a könnyek és a mosolyok is.
Mindezzel az elmúlásnak megadjuk a neki járó helyet, az illő hangsúlyt, az életkörben betöltött szerepet. Hiszen nincs lét elmúlás nélkül. Ellobban a gyertya lángja, elhervad a virág, elszakad a kedvenc nadrág, kipukkad a lufi. A gyermek emlékszik a mamára, aki egyszer csak már nem volt, és a semmibe tűnt a házi kedvenc öreg kutya is. Nem tehetünk úgy a kisebbekkel szemben, mintha nem lenne elmúlás. Csalás, illúziókeltés részünkről, ha megpróbáljuk elrejteni, elkendőzni a halált, erőltetett, kitalált történetekbe csomagolni a valóságot. Ha ködösítünk, amikor kérdeznek. Ha kérdezni sem mernek…
Ha el is követtünk ilyen hibát, mert maga alá gyűrt a fájdalom, akkor ez az időszak arra is jó alkalom lehet, hogy végre kimondjuk a valót. Ha hiszünk a mennyországban, varázsoljuk oda a nagyit, hanem pedig a csillagok közé, bárhová, de tegyük egyértelművé, amit a gyerekek úgyis megéreznek: testében nincs már többé, nincs velünk. Nem elutazott, mert azzal hamis reményt keltünk, vagy fölösleges szorongást idézünk elő, mert ugyebár normális esetben az utazásból haza szoktak térni az emberek. S mi van, ha mégsem? Az milyen utazás?
Hagyjuk hát megélni a veszteséget, beszéljünk az elmúlásról a gyerekekkel, a kicsi gyerekkel is a maga szintjén, mert – ha valami kimondható, elsírható és elsiratható, eljátszható – már közel sem olyan félelmetes, mint a megfoghatatlan sötét homály, mint a titok, amit kerülni kell. Engedjük szabadon játszani a sír körül a kisebbeket. Lehet, hogy elásnak valamit, amire mi mondhatjuk, hogy a mag is a földből kel ki, és milyen nagy fa lesz belőle. Lehet, hogy ajándékot készít a sír lakóinak vagy rajzban hozza vissza azokat, akik már elmentek. Ez is egyfajta kapcsolat, az elmúlás és továbbélés megidézése, az ismeretlen elfogadása, csodálatos gyermeki gyógyító mágia.
Ha szabadon, szépen, együtt átélhetők ezek a – néha felnőttnek is félelmetes – jelenségek, akkor lassan helyükre kerülnek a dolgok. Mert van elmúlás, de van születés is. Ellobban a láng, de a fénye emlékeinkben tovább él. Kiszárad az öreg fa, és mellette kis csemete kezd növekedni. Mert – mint a Prédikátor könyve írja – „ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak, ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett”. És ideje van a hiteles, nyílt beszédnek, az emlékezésnek is…

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.