A gladiátorok közöttünk élnek

62

Visszafordulok, nem tudom végigcsinálni, nem bírom – kiáltotta a lány szinte derékig érő sártengerben. Mögötte érkező barátnőjétől várta a biztatást, ami meg is érkezett, a következő pillanatban pedig már összekapaszkodva próbáltak túljutni az embert próbáló akadályon. Mászva, csúszva, vizesen, sárosan haladtak egymás után a Carpathian Gladiator akadályfutó-verseny résztvevői, a Gyilkos-tó partjának festői környezete pedig idilli körülményeket biztosított a megmérettetéshez.

Csúszva-mászva egyetlen célért: legyőzni a félelmeket
Csúszva-mászva egyetlen célért: legyőzni a félelmeket

Másodszor vettem részt a rendezvényen csupán külső megfigyelőként, az élmény pedig így is óriási. Ilyenkor az ember csak nézi a bátor résztvevőket, és minden olyan könnyűnek tűnik, hogy szinte azonnal kipróbálná, de bizony nem leányálom. A célvonalnál megtört, fáradt arcokat látni, azonban mégis mosolyognak, és azt mondják, hogy: „Ez igen! Megérte. Itt leszek jövőben is”.
A Gyilkos-tó felé vezető út mesébe illő táját fürkészve, az autóban azon gondolkodtam, vajon milyen érzés lehet a Carpathian Gladiator helyszíne felé tartani résztvevőként? Milyen lehet azzal a tudattal utazni, hogy nehezebbnél nehezebb akadályokkal kell szembenéznem, ha pedig ügyes vagyok, akkor a nap végére igazi hős lehetek, legyőzve szinte minden félelmemet. Nem tudtam pontos választ adni a kérdéseimre. A zöldellő fenyvesek, és a magas szerpentinek szédítő hangulatában számoltam a kilométereket, nagyon kíváncsi voltam a létszámra, mivel a szervezők azt mondták: sokkal többen lesznek, mint tavaly.

Van aki nyerni, mások szórakozni jöttek
Ahogy megérkeztem Gyil­kostóra, azonnal felfedezni véltem az előre kialakított terep körvonalait: a pálya irányát mutató piros-fehér szalag egy-egy kisebb szellőnek köszönhetően néha előtűnt a fák sokaságából, emellett több egymáshoz rögzített autógumit is felfedezni véltem két fenyő között.
Zene ütötte meg a fülemet, majd néhány pillanattal később több mint 160 ember tánca tárult a szemem elé. Aerobic gyakorlatokat végeztek bemelegítőként, láthatóan a ritmus mindenkit ráhangolt a hamarosan kezdődő versenyre. Az egyénileg benevezettek közül sokan koncentráltak a sokaságtól félrevonulva, mások csapatokban biztatták egymást. Az ország minden tájáról jöttek, Bukaresttől Ploieşti-ig, Marosvásárhelytől Kolozsvárig.
– Nézd csak, ott van a srác, aki a tavalyi és a tavalyelőtti futamot is megnyerte – hívta fel a figyelmemet egyik velem tartó barátom.
Elsőre csak bólintottam, majd ezt követően furdalt a kíváncsiság, milyen jó lenne beszélni vele. Míg mások melegítettek, én futásnak eredtem, hogy idei célkitűzéséről kérdezzem a gyergyóalfalvi Török Tihamért, aki elmondta, hogy idén is nyerni akar, ezért pedig készült is, nem keveset. Nem akartam itt abbahagyni, érdekelt, hogy ki milyen elképzelésekkel jött, így kerültem egy románul beszélő társaság kellős közepébe, akik eleinte kicsit furcsán néztek, hogy mit is akarok tőlük. Mint kiderült, a kolozsvári Runsilvania Egyesület tagjai, akik ehhez a rendezvényhez hasonló futamokat szerveznek, és elsősorban tapasztalatszerzés céljából érkeztek.
– Jól akarjuk érezni magunkat, ugyanakkor kíváncsiak vagyunk, miként tartanak meg errefelé egy ilyen versenyt – közölte barátságosan az egyesület elnöke, Adrian Simion.
Olyan gyorsan válaszolt, hogy gyakorlatilag el is felejtettem, mit akartam még kérdezni, így sok sikert kívánva továbbálltam, és vártam, hogy az első húszas csoport elinduljon az akadályok felé.

„De hisz ez csak sár”
A futballmérkőzésekből ismert piros füst homályában indultak el a gladiátorok. Zsákcipeléssel kezdődött a futam, a tavaly részt vevő haverom elmondása szerint már ekkor nagyon el lehet fáradni. Mindig igyekeztem egy lépéssel a versenyzők előtt járni, minél jobb szögből fényképezni, így nem neveztem be ugyan, de a táv egyharmadát én is sikeresen lefutottam.
Néhol mászni, máshol kúszni kellett, a kedvencem azonban egy hosszú árokban található sártenger volt, ahol nagyon sokan fel akarták adni.
Ismerősök, rokonok is biztatták a versenyzőket, és bizony szükség is volt erre a biztatásra.
– Meg tudod csinálni, ne add fel!
– De mindjárt elhagyom a cipőmet, nem is érzem, hogy még a lábamon van-e egyáltalán – érkezett a válasz a dagonyából.
Egyik merész résztvevő odaérkezésekor kijelentette, „ettől nem kell félni, hisz ez csak sár”. A következő pillanatban fel akarta adni, többek között nekem is biztatnom kellett, hogy ne tegye.
Irdatlan nehéz, de valahogy mégis olyan szép ez a verseny: a fröccsenő víz, a ragacsos sár, a megannyi adrenalintól fűtött fiatal látványa életkedvet adhat bárkinek, bennem legalábbis olyan érzések kavarogtak, hogy bizony nem létezik lehetetlen. A célvonalnál állva láttam a rengeteg meggyötört, de a legkevésbé sem megtört arcot, és mindenki boldogan mesélt az élményeiről.

Legyen is folytatás!
Jó volt látni a gyermekfutamon induló kicsiket, akik az akciófilmek szereplőihez hasonlították magukat, és nyakig koszosan, de duzzadó önbizalommal és büszkeséggel álltak a végén szüleik elé. A háttérben meghúzódva álltam, és arra gondoltam, milyen nagyszerű, hogy van nálunk egy ilyen rendezvény, amelyik a maga nehézségeivel ennyi örömet szerez sok embernek.
Csak remélni tudom, hogy a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ és a Forfun Egyesület nem adja itt fel, és jövőre is születhetnek új gladiátorok. Hisz ők közöttünk élnek.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.