A galagonyáról

Egy szuszra

67

Jó is lesz, mondják, jó lesz, ha kivágják a Raffai úr égerfáját, mert minek oda Raffai úr nagy égerfája, ahol a folyó széles ívben megkerüli a legelőt, minek oda, nem kell, ki lehet vágni, mert megül rajta száz vagy ezer varjú, ha leszállt az est, de ha nem száll le, akkor is megül rajta száz vagy ezer varjú, fürtökben lógnak, egyáltalán nem rebbennek fel, amikor filmeseket viszek a folyópartra forgatni valami készülő mesefilmhez, és akkor sem rebbennek fel, ha jön az ár, hordja az erdővágók minden szemetét, gátat rak, legelőre veti az árvizet, elmossa a nyájak ösvényeit, és akkor minek ott Raffai úr nagy égerfája, mondják a fuvarosok, mert jönnek, minden tiltás ellenére jönnek, nagy aknákat hagynak maguk után, lapáttal merik fel a vizet, isznak a felhőkből hűvös kortyokat, köszörülik a torkukat, bepárásodik a szemük, üvegpohárszemük van, mert nem látnak, elakastjza megrakott szekerüket Raffai úr nagy égerfája, lapátnyéllel döngetik a lovakat, miközben nem is lovakra néznek, hanem az otthagyott aknákban meggyűlő vízre, majdnemhogy bugyog, vagy pezseg, de se nem borvízkút, se nem termál, az lenne szép pedig, mert nyáron ide járnak a lányok öblíteni fürdőzések idején, szépen eltakarja őket a magasra növő vízparti fű, mondjuk úgy, a sáté, a kölykök a vadzabosból leskelődnek, már csak olyan ez a meddő rozsnok, hogy több benne a léha, mag nélküli szalmaszál, csak zizeg és zizeg, mintha a szél fújná, ha nem is, és rozsnokot utánoz Raffai úr nagy görbe égerfája, a folyóra hajlik, holott az éger nem szokott meggörbülni, mint parasztasszony a földeken, ilyenkor szépnek látom a legelőt, bár már fenik a láncfűrészt, reszket a levegő, mindenki elkerüli, csak előbb a marhacsordák, aztán bűzlő juhnyájak kopasszák le porig, ha erre járok horgászni, ha megpihenek a vén éger alatt, vagy csak úgy ülök a törzsén, a görbén, hogy folyóra vesse árnyékát, mert általában ott áll a szürke gém, a folyó egyetlen szürke gémje, ha érkezek, felrepül, elhúz valamerre, az eső sokszor megver, százszor vagy ezerszer megver, kiadós, csontig hatoló havasi esők, ha valahányszor látom tisztulni, a nagy, belátható égből hiányzik egy darab, ázott ruhámat a galagonyabokorra terítem száradni, meglepik a szöcskék, pattognak, akár a tűz szikrája, holott nincs már tűz, kialusznak a tűzhelyek, ahol a lányok napoznak és bokáig mennek a vízbe, hogy piruljanak, mint a galagonya, marad helyettük a kék ég, galagonyabokor ágaira feszíti ki magát megszáradni, hagyja magát a bokortól megszaggatni, végül az sem, szürke lesz minden, mint a folyópart fövenye, elmegy a strand haza, a fuvarosok is elkotródnak, az égbolt itt fölöttem azóta lukas, legfeljebb befoldozza magát valami szürke, kozmikus anyaggal, a galagonyabokor, szép lobogó nő, vérpirosra érett galagonya, ha erre járok, átölelem mindenestül, pedig, tudjátok, milyen galagonyabokrot ölelgetni?

Lokodi Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek