A gondviselés hídja, avagy a véletlen játéka

576

A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja című remekművét Bodó Julianna ismerteti.

1714-ben Peruban leszakad egy szakadék fölött átívelő függőhíd, és az az öt ember, aki átkelni indult rajta, a mélybe zuhan. „Az események legtöbbjét és a híd összeomlását én találtam ki” – mondja a szerző. Akárcsak Juníper atya alakját, aki ebben az eseményben látja a lehetőséget: kideríteni, létezik-e gondviselés, van-e a világegyetemben tervszerűség, vagy minden csak esetleges, véletlenszerű. Juníper atya maga is szemtanúja volt a szomorú történetnek, látta, amint kettéválik a híd, és öt, hangyamódra hadonászó alak zuhan a szakadékba. Merő véletlen-e, hogy épp ez az öt ember lépett a hídra azon a napon, azokban a percekben, vagy isteni terv szerint zajlott le minden? Az atya hosszas kutatómunkába kezd, hogy a legapróbb részletekig feltárja az öt ember életét. Ahogy évek munkája nyomán kibontakoznak az egyes sorsok és jellemek, azt látjuk, hogy mindannyian nagyon sajátos, egyedi, néhol egymással összefonódó utat jártak be, de azt is látjuk, hogy mindazok az elemek, amelyekből összeállnak ezek a sorsok, a mi életünk epizódjai is lehetnének, mi is lehetnénk közülük bárki, épp akkor, épp ott – az alattunk leszakadó hídon átkelő vándorok. Mert mindannyiunk életében ott van a szeretet, a szeretetlenség és a szeretetvágy, a magány, a keresés, a tévedés, a tévelygés, a bosszúvágy, a megbánás, a megbékélés… Meg lehet-e egyáltalán rajzolni egy emberi sorsot? És az öt ember sorsa közt van-e összefüggés? Találkozásaik átrajzolják-e életük vonalát? És az egymást nem érintő rajzolatok titkos rezgésekkel kapcsolódnak-e vajon egymáshoz?
De kik is voltak ők öten?
Montemayor márkiné, Dona María, távol élő lánya szeretetéért eseng reménytelenül, hozzá írja később irodalmi kinccsé vált leveleinek sorát. És amikor végre megírja első „szabad és bátor” levelét – társalkodónője, Pepita hatására – egy olyan éjszakán, amikor „az egész égboltozat zengett a csillagok éneklésétől”, elindul merész elhatározással, hogy véget vessen eddigi élete kínzó szeretetvágyának, és Szent Lajos király hídjára lép.
Pepita, az árva lány a szerencsétlenség második áldozata, aki Montemayor márkiné társalkodónője lesz, miután a zárda fejedelemasszonya, aki felnevelte, nagyratörő terveinek utódját látja benne. Peru két nagyasszonya között „a sarjadzó reménység és szeretet, melyet Pepita úgy áhítozott érezni, megsebződött benne”. Pepita úrnőjét kísérve lép a hídra azon a végzetes napon.
Esteban ikertestvérével, Manuellel (csecsemőként a lelencek kosarában találnak rájuk a zárda előtt, és igen, ugyanaz a főnöknő fogadja pártfogásába őket) szorosan körbezárt súlyos kettős magányban él mindaddig, amíg rést nem üt rajta a szerelem. De mivel a szerelem sem bírta kettétörni eggyé vált sorsukat, végül Manuel halála ítéli Estebant arra, hogy a közös magányt most már egymagában vigye tovább. Esteban egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után dönt úgy, hogy valahol nagyon messze, tengereken túl megpróbál továbbélni, nem reménykedve, csupán fásult fájdalommal telve…, és elindul a hídon.
A negyedik Pío bácsi, aki zsonglőrként bánik tehetségével és érzéseivel, mindig új labdákkal játszik és mindig virtuóz módon, teljes szabadságra és függetlenségre áhítozva, míg oly mélyen bele nem gubancolódik a szeretet (vagy a szerelem?) hálójába, hogy csak a halál – a végzetes lépés a hídra – tépi ki abból.
Az ötödik áldozat az egyetlen, akiről szinte semmit sem tudunk: egy kisfiú, akit súlyos betegsége, és nem kevésbé súlyos körülményei ítélnek magányra. Épp megnyílni látszik előtte a szabadulás lehetősége, pont Pío bácsi által, amikor… Igen, a híd.
Gondviselés vagy véletlen? Lehet erre válaszolni? Juníper atya maga is érezte, hogy minél több részletnek jár utána, annál nagyobb lesz a homály, és pont azoktól tud meg a legkevesebbet, akik legközelebb álltak a szerencsétlenül járt öt emberhez. Végül is összeállította könyvét, de azt eretnekségnek nyilvánították és elégették szerzőjével együtt a város főterén.
Ideírhatnám befejezésként, kettős idézőjelben, a regény utolsó mondatait. De nem teszem. Nem, mert világunkban lépten-nyomon belebotlunk futószalagon gyártott és futótűzként terjedő idézetekbe, üres és súlytalan bölcselkedésekbe, amelyek közé betéved időnként néhány valódi gyöngyszem – de mit kezdjünk ezekkel is, ha a bóvli környezetében, csak önmagukban, saját előzményeik és következményeik nélkül jelennek meg, és igen, a szenvedés nélkül, mely létrehozta azokat. Ez a regényzáró néhány mondat is (amelyet ideírhatnék, de nem teszem) ilyenné válhatna, hisz pusztán önmagukban ezek is hordoznak némi pátoszt, szentenciaszerű kijelentést. Wilder is szabadulni akar a gyanútól: a zárómondatokat idézőjelbe teszi, egyik vívódó szereplő szájába adva azokat. Nem írom ide tehát: csak az érti és érdemli meg, aki az egész könyvet elolvassa.

Thornton Wilder: Szent Lajos király hídja. Fordította: Kosztolányi Dezső. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.