A forrás

19

„Hogy értsd egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell” – énekli Zorán. A pohár víz életadó ereje létünk veszélyeztetettségében fejeződik ki. Nincs ára, mert megfizethetetlen.
Tombol a nyár. Tikkasztó hőséggel ölel körül a nap melegétől átforrósodott légkör. Árnyékot keresünk, ahol hűsölni lehet. A hőség megnehezíti teherbírásunkat, tompítja munkakedvünket, elviselhetetlenné teszi létünket. A pohár víz értéke a hőség szemüvegén át különös jelentőséggel bír. Szomjat olt, erőt ad, felüdít, életet ment, nélkülözhetetlen. A forrás lételeme az életünknek, ahol felüdítjük kifáradt testünket, megóvjuk lelkünket a kiüresedéstől. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok és az élet terhét hordozzátok, én felüdítelek titeket” – mondja Jézus.
Az élet forgatagában robotoló ember, akinek képében mindannyian saját magunkra ismerünk, elkeseredett harcot vív saját maga szülte igényeinek kielégítésében. Életerejét kilúgozza a munka, kapcsolatait kikezdi a megszokottság, érzelmi világát elsekélyesíti a közömbösség. Tombol az élet, ahol mindenki vívja a saját maga harcát, amely befolyásolja munkakedvünket, teherbírásunkat, vitalitásunkat. Időnként meg kell állni, meg kell pihenni, hogy érezzük az élet vízének ízét. Szembesíteni kel önmagunkat Tamási Áron Ábeljének kérdésével: Miért is vagyunk a világban? Hogy jól éljünk vagy jelenlétünkkel élhetőbb világot teremtsünk? A forráshoz visszatérni azt jelenti, hogy teremtettségünk fényénél kapcsolatban állunk a teremtő Istennel, aki azért állította az embert a világba, hogy munkatársa legyen, tudományával lássa át és technikájával állítsa fokozatosan szolgálatába a világot. A forráshoz való visszatérést jelenti a pihenés, a családtagjainkkal, barátainkkal való közös együttlét, a kikapcsolódás, mindaz, ami segít, hogy feltöltődjünk és erőt nyerjünk munkánk folytatásához és feladataink elvégzéséhez. Új munkakedvet ad, új fölismerésekhez vezet. Munkánk közben újból és újból megszomjazunk, szükségük van a lelket és testet felüdítő, az életet jelentő vízre. A lélek teremtettségénél fogva szomjazik Isten után. Ezt fogalmazza meg a zsoltáros is: „mint szarvas a hűsítő vízforráshoz, úgy vágyódik utánad a lelkem Istenem”.
A hőséget víz nélkül és árnyék nélkül nehéz elviselni. Az élet adta kihívásokat elfogadni, a szürke hétköznapokban mindig hűségesen helytállni az élet Forrása nélkül sokkal nehezebb. Az ember bár feltalálta a légkondicionáló berendezéseket, az erdő végtelen csendjéből fakadó forrás, hideg, áttetsző, frissítő vizének egészen sajátos az emberre gyakorolt hatása. A Forrásra azért van szükségünk, hogy megszentelődjünk, hogy a munkában és küzdelemben elidegenedett ember visszataláljon céljához, rendeltetéséhez, önmagához kikapcsolódásban, dalban, táncban és szent ünneplésben.
Életünk tikkasztó forróságában merjünk időt szakítani és elmenni az élet FORRÁSÁHOZ, mert így nyerünk erőt, biztatást és bátorítást küzdelmes harcaink megvívásához.

Ft. Bálint Emil plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek