A félbevágott életekről

1 970

Sosem szerettem stoppolni. Nem is voltam nagy tehetség, ez igaz, mivel a közelgő autók hatására többször nyúltam a telefonom után, fontos beszélgetést imitálva, mint ahányszor tényleg beszálltam egy idegen mellé. Ennek oka elég egyszerű, hiszen azok, akik valamelyest introvertáltabb – értsd: befelé fordulóbb – személyiséggel rendelkeznek, mint ahogy én is, igyekeznek kerülni a fölösleges interakciókat másokkal, és ha egy mód van rá, önmaguk igyekeznek megoldani a felmerült problémákat.
Emellett persze az is szempont volt, hogy már elég fiatalon találkoztam azokkal a rémtörténetekkel, amelyekben a sötétített ablakú furgonok és gyanúsan érdeklődő férfiak voltak a főszerepben, nem kecsegtetve túl vidám végkifejlettel a lányok számára. Úgyhogy nem igazán stoppoltam, s ha néhanap meg is tettem, közöltem legalább egy közeli személlyel azt, hogy merre járok.
Egyetlen alkalommal sem volt rossz tapasztalatom, mégis furcsa gombócokkal a torkomban indultam útnak, valahányszor egyedül kellett autót leintenem. Mert az ember sohasem tudhatja. És ez sajnos valóban így van.
Alexandra Măceşanu sem tudhatta azt, hogy nem jut haza, miután beült az anyósülésre gyilkosa, Gheorghe Dincă mellé. Nem szeretném feleleveníteni a caracali emberrablás megrázó részleteit, sem azt a módot, ahogyan a hatóságok kezelték a helyzetet, mert újat nem tudnék hozzáfűzni. De úgy érzem, beszélni kell arról, hogy mit jelentenek az ilyen megrázó események a társadalom számára.
Amikor 2015. október 30-án tűz ütött ki a bukaresti Colectiv klubban, és több mint 60 ember meghalt, óriási volt a felháborodás. Számos intézményt ideiglenesen bezártak a tűzvédelmi engedélyek hiánya miatt, a közvélemény hónapokig követelte a felelősök előállítását.
A XXI. század hamis ígérete, miszerint a tragédiák csak másvalakivel történhetnek meg, hogy a háborúval a veszélyek is elmúltak, és tulajdonképpen érinthetetlenek vagyunk, pillanatok alatt semmivé lett. Akkor és ott, minden egyetemista úgy érezte, ő is lehetett volna azon a szórakozóhelyen, és minden szülő elnémult pár percre, mert tudta, hogy az ő gyerekén is áttaposhatott volna a tűz elől menekülő tömeg egy hasonló klubban.
Gyertyák gyúltak, és csonkig égtek. A hozzátartozók gyászoltak, és a társadalom együttérzett velük. Aztán új napra ébredtünk, továbbléptünk. És most, újból sorompót kaptunk. Itt állunk egy 15 éves kislány meggyilkolásának helyszínét nézve, és nem igazán tudjuk feldolgozni azt, amit látunk. Ilyen nem csupán a filmekben van? – tesszük fel a kérdést.
A nemleges válasz keserű, józanító íze végigcsörgedezik a társadalom vérerein, és mi, egyénileg magunkénak érezzük a család fájdalmát, felháborodunk a 112-es segélyhívószámon rögzített beszélgetéseket hallgatva, és azon elmélkedünk, hogy ez bizony velünk is megtörténhetett volna. Hiszen valamennyien szoktunk utazni, néha idegenekkel is szóba állunk, és tesszük azt a lehető legnagyobb természetességgel. Aztán rájövünk, hogy mindez nem alanyi jogunk, sokkal inkább kiváltság. Ami az elmúlt napokban történt, az csak a jéghegy csúcsa. Ez teljesen egyértelmű. Havonta tűnnek el fiatal lányok és gyerekek, akikről többé semmit nem tudnak a szeretteik, és ezzel valamennyire tisztában is voltunk, de most egészen más a helyzet.
Most az orrunk előtt történt mindez. És fáj. Fáj, mert újból azt érezzük, hogy semmi nem biztos, hogy az életünket tényleg értékelnünk kell, hogy nem időpocsékolás az, amikor megöleljük az édesanyánkat búcsúzás közben. Mert az is lehet, hogy többé nem beszélünk vele, sőt senkivel sem, akit szeretünk, és csak egy arrogáns hang válaszában reménykedhetünk, aki menekülést ígér, de valójában csak a műszak végét várja.
Megtörtént a tragédia, annak minden szörnyűségével együtt. A sorompónál állva azt kérdezgetjük magunktól, hogy ebben az évben ki tudja még hány fiatal indult útnak, aki sosem tért haza. Nem tudunk válaszolni, nincs is válasz. Újból gyertyát gyújtunk, és azok újból csonkig égnek. A félbevágott életekre már csak a viasztócsák emlékeztetnek, és mi lassan továbbindulunk.
Habár én még lehet, maradok egy kicsit, mert jelenleg nagyon utálnék stoppolni, és a pislákoló fájdalomban van valami megnyugtató. Együtt érezzük, ahogy éget.

Keresztes Bea

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek