A dolgokat összefüggésükben szemlélni

Születésnapi beszélgetés dr. Bodó Julianna antropológussal

765

Dr. Bodó Julianna antropológus, a Sapientia – EMTE professzora Csíkszeredában született, Kolozsváron végzett magyar–francia szakot és tanári pályáját szülővárosa egyik általános iskolájában kezdte, de valahol mindig is társadalomkutató volt. Hatvanötödik születésnapja apropóján egy limonádé mellett beszélgettünk gyerekkoráról, antropológussá válásának folyamatáról és legkedveltebb kutatási témáiról.

– Nem tudnám azt mondani, hogy életemnek van az a része, ami a tudományról, az oktatásról, vagy a társadalomkutatásról szól, és van egy másik rész, amikor nem így élek, nem így gondolkodom. Abból az antropológiai szemléletből és magatartásból, ahogyan gondolkodunk és amit művelünk, nem lehet soha kilépni. Amikor még nem tudtam, hogy ezt antropológiai szemléletnek nevezik, akkor is valahogy így tekintettem mindenre: egyazon időben élni és szemlélni a világot, a helyzeteket, az eseményeket, mindent egyfajta kíváncsisággal, az értelmezés vágyával, a dolgokat összefüggésükben szemlélve. Ezt a fajta szemléletet, érdeklődést, azt hiszem, soha nem is lehet zárójelbe tenni.

– Milyen családból származol?

– Pedagógus családból származom, szüleim tanítók voltak, a csobotfalvi iskolában tanítottak pályájuk kezdetén, és ott is laktunk néhány évig, egy kis tanítói lakásban. Nekem nagyon kellemes emlékeim vannak arról az időszakról, lehet, hogy a természetszeretetet is onnan hozom, mert az ablakból meg az udvarról egyenesen a Nagy-Somlyóra lehetett látni.

– Csobotfalván jártál elemibe, Csíksomlyón felső tagozatra, Csíkszeredában középiskolába. Hogyan történt a pályaválasztásod? Miért éppen a magyar–francia szak mellett döntöttél?

– Nagyon korán eldöntöttem, hogy olyasmit akarok tanulni, ami az irodalommal függ össze, mert nagyon szerettem olvasni. Hároméves koromban a szüleim észrevették, hogy tudok olvasni. Imádtam olvasni, olyannyira, hogy a szüleim attól féltettek, elrontom a szememet… Tehát az irodalommal kapcsolatban akartam mindenképpen maradni, s mivel a magyar mellé kellett valamilyen idegen nyelv, a franciára esett a választásom, és persze, kitűnő tanáraim – Bărbat Teréz és Miklós József – példája is ösztönzően hatott. Szinte fel sem merült bennem más pálya, mindössze egyszer, amikor majdnem „elcsábított” a biológia. Emlékszem, tizenegyedikben tanultuk Müller Mária tanárnővel az emberi test felépítését, és olyan izgalomba hozott az idegrendszer működése, a le- és felszálló idegpályák, az agy, az idegsejt, hogy elkezdtem gondolkodni, nem kellene-e mégis ebben az irányban továbbtanulnom. De végül maradtam az eredeti elképzelésnél.

– Egyetem után siettél haza?

– 1979-ben végeztem, és mi még elcsíptük azt az utolsó egy-két évet, amikor a magyar anyanyelvű végzetteket, és főleg magyar szakosokat – nem helyezték román vidékekre, kaptunk itthon állást. Akkor már egyébként férjnél voltam, az egyetem utolsó évében házasodtunk össze Biró Zoltánnal, aki szintén antropológus, és mindketten Csíkszeredába jöttünk. Én tíz évig a 10-es számú, későbbi Ady Endre Általános Iskolában tanítottam. A rendszerváltás után pedig – mivel mi már a nyolcvanas években félig formális, de inkább informális módon működtettük a KAM csoportot, a Kommunikációs Antropológia Munkacsoportot, és kicsit készültünk az új világra – eljöttem az iskolából. Egyébként a kommunizmus éveiben ez a csoport „repülőegyetemet”, szakmai felkészülést jelentett számunkra, hozzásegített, hogy megéljük valamilyen formában ezt a korszakot úgy, hogy ne érezzük magunkat teljesen fölöslegesnek. Élveztük azt, hogy valami értelmessel is foglalkozunk, hogy beszélgetünk, egy csomó könyvet közösen elolvasunk, kivesézünk.

– 1992-től a KAM alkalmazottja voltál, 2002-ben pedig már adjunktus a Sapientián, 2004-től docens, és 2009-től professzor…

– Igen, az ember, ha már beleállt ebbe a rendbe, akkor nyilván igyekezett a hivatalos egyetemi ranglétrán is haladni és a különböző feltételeket teljesíteni. Kevesen tudják, hogy az egyetem társadalomtudományi szakjainak alapját éppen a KAM jelentette.

– Hihetetlenül lenyűgöző a publikációs jegyzéked – csak a címek majdnem ötven oldalra rúgnak –, és van néhány visszatérő kutatási témád. Ilyen az ünnep vagy a migráció kérdésköre is…

– Az ünnep a legrégibb szakmai érdeklődésem, ez még a régi világból származik, és ez lett a doktori értekezésemnek is a tárgya. Konkrétan: A formális és informális szféra ünneplési gyakorlata az 1980-as években. Ezt a témát nem engedtem el, még most is kutatom, és vannak projektek, amelyekben felhasználom továbbra is a megszerzett tapasztalatot. A migráció témakörében szintén több tanulmányt publikáltam a kilencvenes évek elejétől, amióta ezzel foglalkozni kezdtünk. Akkor már annyira nyilvánvaló volt, hogy a mi szűkebb társadalmi környezetünkben, Székelyföldön is nagy méreteket ölt a külföldi munkavállalás, hogy elindítottuk a kilencvenes években az első kutatási projektünket a KAM keretén belül ebben a témában. Én később is folytattam a téma kutatását a KAM-nál is meg az egyetemen is, sok jó diplomadolgozat született a témában, ma is foglalkozunk vele. Mára a kivándorlás, a külföldi munkamigráció teljesen természetes, magától értetődő dologgá vált, ugyanakkor a jelenség szociokulturális kontextusban vizsgálandó. Kimeríthetetlen téma. Követni lehet azokat a mozzanatokat és trendszerű változásokat, amelyek egyrészt saját színezetet adnak a székelyföldi migrációnak, másrészt azt, hogy miképp kapcsolódik a jelenség a nemzetközi trendekhez.

– Mi a munkádnak, a kutatási folyamatnak a kedvenc mozzanata számodra?

– Addig élvezem a legjobban, amíg gondolkodni kell valamin, amíg az ember rájön valamire, amíg észreveszi az összefüggéseket, meglátja, hogy milyen mechanizmusok működnek az egyes jelenségek mögött. Ez a legizgalmasabb. Persze a vizsgálatokat, az anyaggyűjtést követően, írás közben is sok mindenre rájön az ember. S ehhez hozzátartozik az is, hogy – akár ugyanazon, akár más témán dolgozunk – a férjemmel mindent megbeszélünk egymással. Megtörténik, hogy egy-egy hétvégi reggelen leülünk a konyhában reggelizni, kávézni, és úgy belemerülünk a szakmai beszélgetésbe, hogy azt vesszük észre, szinte dél van. Talán éppen az együttgondolkodás a legjobb a tudományos munkában. Most jelent meg pédául nemrég a Replikában, egy magyarországi társadalomtudományi folyóiratban egy közös cikkünk Zolival, amelyben a szimbolikus térfoglaláshoz kapcsolódó kutatásainkat gondoltuk át, és rájöttünk, hogy tulajdonképpen az első nagyobb munkánk, amit erről közösen írtunk, a kilencvenes években jelent meg Magyarországon, egy magyarországi projekt részeként. Aztán ez hivatkozási alap lett, és én gyanítom, hogy a fogalmat is mi találtuk ki magyarul, és ez a kifejezés, „szimbolikus térfoglalás”, amit a szakmában ma sokat használnak, akkor született meg.

– Egyik legújabb kutatási témád az internethasználat témaköre…

– Igen, ez viszonylag új téma, hiszen tulajdonképpen a jelenség sem régi, de nagyon beleszerettünk. Ez az egyetemhez kapcsolódik, ugyanis 2011-ben keresett meg bennünket a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat vezetője, Edvi Péter azzal, hogy az újmédiának a gyerekekre és fiatalokra gyakorolt hatásáról szeretnének Magyarország után nálunk is projektet indítani. Akkor indítottuk el A média hatása a gyermekekre és fiatalokra című, ma is működő projektünket az egyetem Társadalomtudomány Tanszékén. Készültek nagy szociológiai adatfelvételek, rengeteg interjú pedagógusokkal, szülőkkel, más érintett személyekkel és kilenc könyvet adtunk ki a témában. Most készül a tizedik.

– Hogyan is lehet ezt a témát megközelíteni, vizsgálni?

– Ennek a jelenségnek a legfontosabb szereplői a gyerekek, a pedagógusok és a szülők. Nem érdektelen megnézni azt, hogy az internet pusztán a megjelenésével mit okozott, milyen változásokat hozott a családokban a mi sajátos környezetünkben, Székelyföldön, ahol a családok működésében még mindig nagyon erősek a paternalista viszonyok, a szülő-gyerek közti alá-fölérendeltség, a szabályozás, a fegyelmezés. Ebben a környezetben jelent meg az internet, jelentek meg az új digitális eszközök, amelyeknek a használatában a gyerekek kompetenciája nagyobb, mint a szülőké. Hogyan lehet gyakorolni ebben a közegben a hagyományos viszonyt, amikor ezt a jelenséget tekintve a kompetenciák megfordultak, tettük fel a kérdést, és rájöttünk, hogy nemcsak nekünk érdekes ez a téma, hanem már nemzetközi szinten is egyre többen foglalkoznak vele. Ebben a munkában egyetemi hallgatók is részt vesznek, jó néhány díjnyertes dolgozat és sikeres diplomamunka is született a témában.

– Az antropológiai kutatások eredményeivel lehet befolyásolni a folyamatokat?

– Nem lehet ezt így direktben megválaszolni, nincs is szerintem közvetlen kapcsolat a társadalomkutatás és annak a társadalomra gyakorolt hatása között. Tulajdonképpen a társadalom tagjaira lehet hatással, de csak indirekt módon, és elérheti, hogy szakemberek nevelődjenek ki, kutatóhálózatok jöjjenek létre, gondolkodó emberek, akik nemcsak élik a mindennapokat, hanem reflektálnak is a világra és benne önmagukra. Egyetemi tanárként azt tartom a legfontosabbnak, hogy a diákok megtanuljanak a világban úgy élni, hogy ebbe a folyamatba tudatosságot vigyenek bele. Felismerjék például, hogy mennyire vagyunk befolyásolhatók, és hogyan lehet ezt kivédeni. Emlékszem, amikor megalakult az egyetem, és elkezdtem társadalomelméletet tanítani, ült velem szemben egy sereg diák. Olyan csodálatosnak éreztem, hogy én ezek előtt a fiatalok előtt itt, Csíkszeredában beszélhetek Bourdieu-ről, Habermasról, Foucault-ról, Bahtyinról, s azt, hogy látom, milyen érdeklődéssel követik. Hittem, hogy ha közösen gondolkodunk és közösen beszélünk minderről, akkor ezeket a gondolatokat, be fogják építeni a gondolkodásukba, a magatartásukba, a habitusukba.

– Micsoda változás ez a nyolcvanas évekhez képest!

– Igen! Akkor csak félve, egymás közt próbáltunk egymástól tanulni, együtt gondolkodni… mennyivel jobb most, hogy hozzá lehet segíteni másokat ahhoz, hogy gondolkodjanak, hogy a saját világukat is egy kicsit másképp kezdjék látni. Ez számomra az egyik legnagyobb elégtétel.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek