A dörzsölt idegenvezető

546

Kölyökkoromban sokáig azt hittem, hogy Bilibók biztosan valami népmesei figura. Ez attól lehet, hogy akkor még enyhén szólva is keveset tudtam a Gyimesekről. A kákán csomót keresők most teljes joggal tehetik szóvá, hogy a semmit kevésnek nevezni nyilvánvaló eufemizmus, de talán a nyájas, megértő olvasó kivételesen elnézi ezt nekem. Szombaton azonban végleg leszámoltam gyerekkorom tévhitével, ugyanis a hétvégén a székelyföldi lapok találkozóján alkalmam volt Gyimesbükkről gyalog felmászni a Bilibók-tetőre. A túra érdemi részéről lapunk már megemlékezett, így én nem is szaporítanám tovább a szót e tekintetben. Ellenben ejtenék pár szót egy különleges útitársunkról, aki még a hegy lábánál csatlakozott hozzánk. Egy kutyáról van szó. Eleinte nem értettem, hogy mit akar a derék eb, igaz, ezeknek a jámbor négylábúaknak nem lehet ellenállni, így természetesen megsimogattam. Vártam, hogy mikor fordul vissza, hiszen nem hozzánk tartozott, aznap találkoztunk először, a hegyoldal pedig meredek, minek fárasztaná magát. A kutyus azonban nem tágított, a társaság már rég szaporán vette a levegőt, amikor ő még vidáman szaladgált a meredek hegyoldalon fel s alá. Miközben én, a puhány újságíró már lassan az elsősegélydobozt kerestem, ő vidáman, tátott szájjal bámult rám. Esküdni mertem volna, hogy röhög rajtam. Aztán feltűnt, hogy rutinosan mozog, látszott, hogy nem először jár ezen az úton. Azt mondják, a hegytetőről jobban rá lehet látni a világ dolgaira. A Bilibók-tetőn én is megvilágosodtam, amikor a kollégák megkínálták a magukkal hozott szendvicsekből. Ekkor értettem meg, hogy ez a kutya a turistákból él, pontosan tudta, hogy kitől mire számíthat. Micsoda dörzsölt idegenvezető!

Kiss Előd-Gergely

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.