A csíkszeredai vasútállomás mint szemléltető eszköz a román nyelv tanításában

105

Igen, a román nyelv oktatásában. Viccesnek tűnik, de csak fele az. Régi gyakorlatom, hogy sajátos módszeremmel a mai román nyelv tanítására, gyakorlására is építő-fejlesztő időt szorítottam valamennyi órán a hivatalos tananyaggal párhuzamosan, amiért tanítványaim évtizedek óta hálásak. Egy-egy szó vagy fogalom körbebeszélése, illusztrálása, más-más szövegkörnyezetbe, élethelyzetbe helyezése a módszerem lényege, amely által a szavak jelentésgazdagságát, változatos alkalmazhatóságát, a beszéd árnyaló, színező képességének lehetőségét tanulja meg a diák. Noteszembe jegyzem fel az ilyen eseteket, helyzeteket és nyelvi megjelenítésük napirendre kerül mind a román, mind a magyar nyelv gyakorlásának hasznára.
Történt, hogy szeptember 20-án, október 5-én, 25-én, november12-én, 21-én, december 20-án Kolozsvárra, illetve Budapestre utaztam a Koronával. A váróteremben töltöttem 15-25 percet a vonat érkezéséig. Fáztam, noha egyfolytában melegek voltak a fűtőtestek – mint a köz-ügyes is megjegyzi. Sőt arra is felfigyeltem, hogy valahányszor ajtót nyitott egy-egy utas, hideg levegő lebbentett meg. Gyanút fogtam: a peronra nyíló behemót vasajtótól balra eső külső-belső ablak minden szeme hiányzott. Törésszilánk nem volt, erről a takarítónő gondoskodott, ki tudja, mikor. Ettől fogva a fenti dátumok léptéke szerint az első dolgom, hogy diszkréten leellenőriztem a vétkes ablak sorsa változását. És fanyar szájízzel megállapítottam az állóvíz állapotot és azt is, hogy naiv voltam, amikor hittem az azonnali helyreállítás igyekezeti fokában.
És mert néprajzosként a kis dolgokban, jelenségekben keresem a nagyot, ezt az élményemet elmondtam a szemináriumon román nyelven. Aztán azt kértem, magyar szóval nevezzék meg ezt a jelenséget, illetve az ablaknyíló eme jámbor állapotát. Nem lendültek egy-kettőre a kezek. Csaknem egy perc elteltével kiugrott az első szó: érdektelenség, aztán követte a gondatlanság, nemtörődömség, hanyagság. Következő lépésem: fogalmazz meg itt helyben, a szemináriumon, román nyelven egy panaszt az állomásfőnök címére. Eltelt egy jó perc, és egyik sem látott íráshoz. Mi a gond? – kérdeztem románul. És a válasz: – Cum se spune românește panasz?
Innen indult a gomolya szabad le- vagy feltekerése: miért látja, társítja a román könnyhullatással azt, amit a magyar panasszal, vagyis a közlés más hangulati, affektív szavával nevez meg? Milyen társadalmi helyzetben születhetett a román plângere? Mikor? (Egy kis szótörténeti elemet is becseppentettem a sajátos román lelki érzékelés illusztrálására: a modernebb reclamație szó népi előképe lăcrămație, vagyis a sírás mimikai, fizikai megjelenése volt.) Aztán vissza az érdektelenséghez, egyre szaporodtak a hasonló jelentésű szavak és leleményes párbeszéddel, rögtönzött példákkal a román változatok is: indiferență, nepăsare, dezinteres, delăsare, inerție, indolență etc. És mit ad isten? Együtt felfedeztük, hogy mind a két nyelvben ezek a szavak szinonimák.
Elérte-e a kis nyelvi kitérő a célját? Bizonyítson a példa: Ama kérdésre, hogy Ce credeți, cine este responsabil pentru tratarea cu indiferență, nepăsare, dezinteres, delăsare, inerție, indolență… reparațiile curente, starea treptelor de la intrare, atmosfera psihică și întreaga stare fizică a gării din Miercurea Ciuc? – a címzett/adresantul a fost Direcția Căilor Ferate Române volt. A diákok szókincse, beszéd- és értelmező készsége együtt fejlődött, és bizonyára jobban megértették ama Arghezi-sor másfajta értelmezési lehetőségét is, hogy „Din bube, mucegai și noroi…” nem vagyunk képesek kikecmeregni. Ami viszont siralmas állapot.

Dr. Balázs Lajos, docens

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek