A csend erejéből töltekezni

318

Zarándoklaton vettünk részt ősszel Medjugorjeban, ahová egy 39 fős csoporttal érkeztünk Csíkszeredából. Az ott eltöltött néhány nap morzsáiból osztok meg lelki élményeket a kedves olvasókkal.
Ennek a zarándoklatnak a lelki vezetését egy barátomnak köszönhetem, aki bizonyos okok miatt nem tudta vállalni a feladatot. Mindig is megvolt bennem a vágy, hogy egy ilyen alkalommal – amikor nem fesztivál ízű az ottlét, hanem csendes pillanatok segítenek abban, hogy a Boldogságos Szűzanya közbenjárásán keresztül – találkozhassak Jézus Krisztussal.
Az első nap kimentünk arra a helyre, ahol 1981. június 24-én hat gyermeknek jelent meg a Szűzanya, ez a Jelenések hegye. Itt mély, meghitt csendben mindenki egyénileg hálát adott, és megfogalmazta a kéréseit a Szűzanyához. Mélyen megérintett az ottani csend, amely sokatmondó volt számomra. Azt a csendet tapasztaltam meg, amelyre úgy érzem, hogy minden ember vágyik. Ez az a pillanat, amikor Isten és ember találkozik, és ebből töltekezve tudunk meghitt emberi kapcsolatokat ápolni az életünkben. A hegyről lefelé is imádkoztuk a rózsafüzért, és ekkor értettem meg nagyon mélyen, hogy ez az imádság a hála imája volt. A nap végén minden zarándoknak ragyogott a tekintete, a beszélgetések is szeretettel átitatottak voltak.
Második nap éppen október 2-a volt. Tudni kell, hogy minden hónap 2-án megjelenik a Szűzanya az egyik látnoknak, és üzenetet küld mindenki számára. Ekkor a jelenés helyén több százan gyűltünk össze. A reggeli órákban odamentünk a helyhez – ki közelebb, ki távolabb volt –, és örömmel tapasztaltuk meg a várakozás pillanatait. Nem hasonlítható össze azzal, amikor az ember egy tömegközlekedési járműre vár, hiszen ilyenkor előkerülnek a technikai eszközök, vagy egy beszélgető partner oldja a hangulatot, s így könnyebb elütni az időt. A jelenés pillanatai előtt nekünk is előkerült valami a zsebünkből, ami nem volt más, mint a rózsafüzér. Megható érzés volt, amikor mindenki a saját nyelvén imádkozta az imádságokat, és mégis egyek voltunk. Amikor bemondták, hogy most van a jelenés, akkor néma csend lett. Volt, aki behunyta a szemét, volt, aki sírva fakadt, mások pedig fölfelé tekintettek. Nagyon szép volt az is, hogy „a látnok helyét senki nem akarta átvenni”, hanem érződött a légkörben a szent pillanat. Amikor befejeződött a jelenés, akkor mindenki egy helyben maradt, és folytattuk az imádságot. Ezek azok a helyzetek, amikor tudatosulnia kell az emberben, hogy szüntelen ima nélkül nincs életünk. Egy mondat az e hónapi üzenetből: „Gyermekeim, a világnak szüksége van a szeretet apostolaira, a világnak sok imára van szüksége, de nemcsak szájjal mondott, hanem szívvel és lélekkel mondott imára.”
A Szűzanyának ezt a kérését azokban a pillanatokban, amikor imádkoztunk, megtapasztaltam. Amikor visszatértünk a szállásra, és este a zarándokokkal beszélgettünk, akkor többen elmondták, hogy azt érezték: másként mondták az imádságokat, mint eddig. Mindennap „másként” kellene mondjuk, és érezzük át az ima minden egyes szavát!
Harmadik nap keresztúti ájtatosságot végeztünk Križevacon. Ekkor kihívás előtt álltunk, mivel nehézkes a hegyre vezető út, de ennek ellenére mindenki lelkes volt: a csúcson akarta letenni a terheit, nehézségeit. Szemlélődve haladtunk fölfelé, rózsafüzérrel a kezünkben, és a XIII. állomás üzenetén elmélkedtünk. Ez az állomás ugyanis arra bátorított minket, hogy engedjük meg égi édesanyánknak, hogy magához édesgessen, oda szorítson az Ő szerető karjai közé fájdalmainkkal, gyengeségeinkkel együtt. Ez az ölelés gyógyító hatással van az emberre, ha hagyjuk, hogy életünk során simogassa a lelkünket a Boldogságos Szűz Mária. Amikor kiértünk a csúcsra, látszott az emberek arcán a megkönnyebbülés. Ezért kell minden egyes nap magunkhoz öleljük a keresztünket, és így megélni, járni a mindennapjainkat!
Úgy fogalmaznám meg ezt a néhány napot, hogy fent voltunk a csúcson, de most vissza kell térnünk a hegy aljába, a közösségeinkbe, ahol feladatunk van. Ezt a feladatot pedig csinos lélekkel kell végezzük. A zarándokok lelkére kötöttem, hogy mindennap csinosítsák a szívüket az imádság által. Csinos lelkű keresztények kell legyünk mindig, mert csak így tapasztalhatjuk meg itt a földön azt a boldogságot, ami ránk vár.
Hazafelé az autóbuszon minden egyes zarándok beszámolt arról, hogy mit tapasztalt meg e néhány nap alatt. A legszebb beszámolót osztom meg, amely a következő: „Nem jutok szóhoz” – mondta, és az arcát könny lepte el. Kell ennél szebb beszámoló, tanúságtétel, mint a csend?
Kedves testvérem! Ezzel a rövidke beszámolóval arra bátorítalak, hogy a mindennapjaidban találd meg az időt, amikor mély, meghitt csendben Istenre tudsz figyelni. A meghitt csend pedig így sokatmondóvá válik majd az életedben.

T. Farkas Zsombor segédlelkész

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.