A centenárium a távlatokba nézés pillanata is lehetne

Mi, székelyek és román barátaink – Beszélgetés Sabin Ghermannal

670

Arra kértük interjúalanyunkat, próbáljon röviden bemutatkozni. „Mindenekelőtt – vázolta – újságíró vagyok, az első olyan tanulmány készítője, amely javaslatokat tesz az Európai Unión belüli átszervezésekre, az Erdély–Bánát Liga, az első olyan párt megalapítója, amely a regionális eszme és Erdély iránt elkötelezett románokat kívánta tömöríteni (2003-ban a szervezetet betiltották), annak az erdélyi sokszínűségnek kedvelője és népszerűsítője, amelyben mindenki egyformán jól érzi magát, s úgy tiszteli polgártársait, hogy ugyanolyan örömmel köszönti őket, mondván Bună ziua!, Guten tag! vagy Jó napot!”

Fotó: Facebook

– Önök tősgyökeresek Mezőzá­hon? Megtanult magyarul?

– Édesanyám asszisztensnőként, édesapám pénzügyi ellenőrként dolgozott. Viszonylag szerény körülmények között éltünk, de tisztességesen. Mezőzáhi gyökereik vannak, az ősök is ott éltek. Magyarul csak keveset tanulhattam, mert furcsa módon a magyar barátaim szülei kértek, beszélgessünk románul, hadd gyakorolják a nyelvet a gyermekeik, hogy ne legyenek fennakadásaik az iskolában. Így magyartudásom gyenge, viszont a falus- és kortársaim mindannyian kiválóan beszélnek románul. A nagy előny az volt, hogy én Manole mestert emlegettem, ők pedig Kőműves Kelement. Azt tartom, hogy ezek a kicserélt kulturális élmények, a könyvek, amelyeket egymás hatására nagy tudásszomjjal és érdeklődéssel olvastunk, érvényes iránymutatói az életünknek. Közösen szilvesztereztünk és együtt jártunk öntözni. Kétszer bontottunk pezsgőt, s a lányokat is kétszer locsoltuk meg. Együtt voltunk.

– Milyen reményei voltak az 1989-es rendszerváltozáskor?

– Egy zsákra való reménnyel indultam útra az újnak hitt világban. Naiv voltam, de ez a naivitás érthető, magyarázható azzal, hogy milyen viszonyok voltak az itteni zárt világban 1989 előtt.

– Amikor elhatározta, hogy továbbtanul, nem Kolozsvárt választotta, hanem Krajovát. Kalandvágyból ment Olténiába?

– Igaz ez a kalandvágy, azelőtt soha nem jártam Krajován. Egy tanárért mentem oda, Aurelian Popescut ismertem, néprajzi gyűjtő volt és folklorisztikát tanított. Szolidarizált annak idején az 1956-os magyar forradalommal, részt vett egy Putnán tartott megemlékezésen, amiért meghurcolták, hat évet töltött börtönben. Érte mentem oda továbbtanulni, és meglepett, hogy olykor milyen nyíltan beszélt a börtönéveiről. Egyáltalán nem bántam meg, hiszen e történetek által jöttem rá, hogyan fogalmazódik meg s mit jelent a szabadság vágya a szabadság-hiányról szóló történetekben.

– Az ön híres röpirata, „Elegem van Romániából” 1998-ban jelent meg. Hirtelen felindulásból született, vagy hosszasan készült rá?

– Elegem lett abból, hogy Bukarest olyan költségvetést használt fel rendszeresen, amilyennel az összes erdélyi megye együttesen sem rendelkezett. Amikor a központosított vezetés átalakításáról írtam, én gazdasági és közigazgatási reformokra gondoltam. Ugyanígy nem akarták érteni, s Bukarestben most sem fogják fel, hogy nem onnan kell törvényeket hozni a kisebbségek érdekében sem, hiszen valójában maguk a kisebbségek látják, hogy milyen kihívásokkal szembesülnek, melyek a hiányosságok, milyen prioritások lennének a saját lakóhelyükön. És amikor kisebbségekről beszélek, legszívesebben elhagynám ezt a szót, mert Erdélyben nemzeti közösségek vannak. Ezer éve együtt vagyunk, s tisztességtelen, ha statisztikákkal írjuk felül a konkrét tényeket.

– Ön a régiók, a történelmi és kulturális folyamatok során létrejött tájegységek megtartásának híve. Vannak eszmetársai?

– Az Erdély–Bánát Ligát pártként képzeltem el azok számára, akik a regionális területfelosztás hívei. Románok, magyarok, németek egyaránt szimpatizáltak az elképzeléssel, csakhogy az alkotmány 1-es paragrafusa alapján törvényen kívül helyeztek minket. Ez a cikkely mindenek feletti, és igen meghatározó, hiszen hasznos érv arra, hogy a gazdaság és a közigazgatás, a kultúra vagy a mezőgazdaság szintjén ne tegyenek semmit… Többen kérnek arra, hogy hozzuk létre az erdélyiek pártját, de úgy látom, a szlovákiai példa és az ottani vegyes párt körüli események hosszú időre eltántorítanak a cselekvéstől. Ha itt, Erdélyben életre hívnánk egy közös mozgalmat, akkor azt olyan alapokra kellene helyezni, olyan megállapodásokat leszögezni, amelyek aztán a következőkben, legyen bármilyen új konjunktúra vagy erősödő befolyás, nem képezhetnék soha semmilyen alku tárgyát. Ezt Szlovákiában a [Híd-Most nevű – szerk. megj.] mozgalom létrehozói nem tették meg, s most kételkedve figyelik őket Erdélyből. Ezt a pártot én is fenntartásokkal szemlélem. Úgy hiszem, eljön az idő, amikor rákényszerülünk, mert olyan tektonikai mozgások következhetnek be, amelyek mentén a történelmi múlt közös jövőre kötelez.

– Idén a románok az egyesülés százéves évfordulóját ünneplik. Önnek fontos ez a pillanat?

– A centenárium akkor lenne igazán fontos, ha a mérlegkészítést is tartalmazná. Mit sikerült megvalósítanunk 1918 után? Fejlesztettük vagy romboltuk az országot? Erdély, Bánság, Bukovina és – említsük Moldvát is – jobban él-e most, vagy rosszabbul? A Fekete-tenger–Duna–Szeret-csatornát 1924-ben kezdték építeni, de ma sincs kész. A Bodzai-havasokon át még nem jött létre a vasúti összeköttetés, holott már 1919-ben elhatározták. Az autópályákat 1938-ban kezdték emlegetni. És hol vannak a következő évszázadra vonatkozó nagy elképzelések? Egyáltalán megértünk-e valamit az európai integrációból, a globalizációból, tisztában vagyunk-e a kihívásokkal és az egyébként látható ellentmondásokkal? Ezek olyan kérdések, amelyekre legalább százévente egyszer illene válaszolni. Nekem az ünneplés nem azt jelenti, hogy ismét kitartóan sértegetem a magyarokat. Az a legtisztességesebb ünnep, amikor visszatekintesz a cselekedeteidre, nem pedig az hogy december elsején mennyi csülkös babot gyúrsz le a torkodon.

– A központi és a vidéki román sajtó egyik része folyton magyar veszélyt emleget…

– Miféle irredentizmus? Kik írnak ilyeneket? Azok, akik Moldávia idecsatolását szorgalmazzák? Azt hiszem, jó lesz, ha itt kissé érintjük a román identitás Iorga és Brătianu munkásságából fakadó ellentmondásait: egyfelől siránkozunk, hogy mennyit szenvedtünk az „idegen” uralom alatt, másfelől meg azzal kérkedünk, hogy hányszor tönkrevertük őket a háborúkban… Sokan acsarkodnak az RMDSZ ellen, amiért kétnyelvű utca- és helységnévtáblákért küzd, de elfelejtik, hogy Maniu románul interpellált a budapesti parlamentben, s azt is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia bankjegyein román felirat is volt. Megfeledkeznek arról, hogy Hunyadi János a magyar királyság valaha élt leggazdagabb embere volt. Nem említik, hogy sem Dózsa György, sem Budai Nagy Antal nem volt román. Továbbá nem nagyon dicsekednek azzal, hogy Romániában azért tört ki parasztfelkelés 1907-ben, mert az embereknek elegük lett a középkorból… Hagyjuk ezeket a nacionalistákat sülni a saját zsírjukban. Engedjük őket, hadd bizonygassák, hogy a dákok találták fel a villanyáramot, s azt is, hogy a Bucsecs-hegység mélyén földön kívüli energiák rejtőznek.

– Volt, aki a sajtóban üdvözölte azt a miniszterelnököt, aki kötéllel fenyegette a székelyeket…

– Feltételezzük, mi lett volna, ha Orbán Viktor ilyent mondott volna Méhkeréken vagy Gyulán, amikor meglátta a kitűzött román zászlókat! Milyen hisztit vert volna ki a román vezetés! A sokszínűség nem egyszerű szó, amelyet megtanul az ember az értelmező szótárból, s amit folyton ismétel, tévében, rádióban: érezned kell minden sejtedben, életed minden pillanatában, hogy a kultúrák egyenlők, s hogy minden ember egyenlő, attól függetlenül, hogy milyen nyelvet beszél. S ha ezt nem tudod felfogni és gyakorolni, akkor analfabéta vagy.

– Olyan hangulatot áraszt ma a román sajtó egy része, mint a futball-stadionok. Gyeplő nélkül szabadon lehet engedni a gyűlöletet?

– Ezekért a dolgokért senki nem felel. És egyre inkább a „stadionok ultrái” fognak előtérbe kerülni. Olyan sajtómágnások vannak az országban, akik csontvázat őriznek a szekrényükben, és rettegnek attól, hogy a tévékben felemlegessék a hatalmon lévők visszaéléseit. Egyszerűen nevetséges, hogy időnként szemrehányást tesznek, hogy nem vagy eléggé nacionalista, hiszen közeledik a centenárium, s nem hagyhatjuk „ezeket a magyarokat”, hogy itt fontoskodjanak a kultúrájukkal.

– Az Ön műsorait mostanság felvételről játsszák, holott az országban eléggé felkorbácsolódtak ismét az indulatok. Mi ennek az oka?

– Nem szeretnék magyarázkodni, az a tervem, hogy a Facebook-on, ahol még mondhatni szabad világ van, létrehozzak egy stúdiót. Oda fogom vinni a műsoraimat, és néhány barátommal közösen azt csináljuk majd, amit máshol nem engedtek. A felszerelés megérkezett, most rendezzük be a stúdiót, hamarosan élőben jelentkezünk.

– Mit gondol az ország igazi regionalizálásáról? Lelki szemei előtt körvonalazódik a Székelyföld kontúrja is? Sérti-e Önt a székely zászló? És milyeneknek látja a mai székelyeket, erdélyi magyarokat?

– A régiós felosztásnak követnie kellene a közösségek igényeit. Nem mondhatja nekem, az erdélyinek senki, hogy… északnyugati vagyok. Ezek a hagyományos régiók biztos történelmi alapokon nyugszanak, s attól függetlenül, hogy milyen uralom alatt voltak kénytelenek élni, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy legyenek ma ünnepeink, hogy lehessen nemzeti kultúránk. Ha nem értjük meg, hogy egy szász templomerőd, a korondi vagy a horezui kerámia közös érték, s az a célunk, hogy együtt vigyázzunk rá, akkor – a politikusok nagy megelégedésére – újabb száz év múlva is undorral nézünk majd egymásra. A Székelyfölddel kapcsolatosan déja-vu érzésem van: Iorga annak idején kiadott egy Săcuimea (Székelység) című folyóiratot, amelyben azt bizonygatta, hogy ez a népcsoport identitást-vesztett románokból áll; ezek a mai vezetők a plafonig ugrálnak mérgükben, ha valaki a Székelyföldet emlegeti, mintha az tiltott övezet lenne. Székelyföld azonban létezik, az ott élő emberek úgyszintén, és joguk van arra, hogy kijelöljék és tiszteljék szimbólumaikat. Ha kellőképpen értelmes lenne a román kormány, büszkélkednie kellene a székelyek nagyszerű középkori történelmével, a rovásírással, a kürtőskaláccsal, illetve Kőrösi Csoma Sándorral és még számos értékkel. Ez megértéshez, kölcsönös tisztelethez vezet, semmint politikai csatározáshoz. Odajutottunk, hogy Károly herceg jobban értékeli a székelyeket, mint bármelyik román politikus…

– Az ezredfordulót követően Ön még reménykedik?

– Én ugyan nem a reménytelenségből élek, de aggaszt, ha azt látom, hogy a két gyermekem közül egyik sem akar ebben az országban élni. Idegen nyelveket tanulnak, többek között a japánt is, és nagyon elvágyódnak innen, pedig az egyik csak ötödikes, a másik nyolcadikos. Mit mondhatok nekik? Hogy egyszer majd jobb lesz minden? Én magam is azt képzeltem huszonnyolc évvel ezelőtt. Tetszik nekik Erdély, Moldva is, lenyűgözi őket a Székelyföld és Bukovina, de ők már tudják, tervezik, hogy el fognak menni innen. Nem élhetsz meg szép tájakban gyönyörködve, vagy kolindákat hallgatva és kürtőskalácsot majszolgatva. Ők többre vágynak, mint mi, és sokkal határozottabbak, olyan csendes civilizációba vágynak, ahol minden dolgozó embert tisztelnek és megbecsülnek. Hiába mondom nekik, hogy Erdély egy áldott hely, ha ők vonakodnak attól, hogy hetente tüntetni járjanak a kormányon levő félnótások ellen. Már nem hisznek nekem. Úgyhogy ez van: ha úgy alakul, én maradok utolsónak Erdélyben, hogy legyen, aki leoltsa a villanyt, de ha valami csoda folytán az itteni magyarok és a románok rájönnek, hogy vannak dolgok, amelyek nem elválasztják, hanem „végtelenül” közelítik egymáshoz őket, akkor vágyaik teljesülhetnek ezen az Ardeal/Erdély/Siebenbürgen nevű helyen.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.