A búza meséje

72

Tegnap zárt Csomortáni Gál László képzőművész „…A búza meséje…” című kiállítása a Megyeháza Galériában. A természettel együtt élő alkotó a természet sugallatát közvetíti munkáiban azok számára, akik még odafigyelnek erre a sugallatra. A művészt és munkásságát Szatmári László méltatja.

„…Új Hold, új király…”, 2019

Csomortáni Gál László eltökélten, mondhatni programszerűen tért vissza szülőfalujába, megtanult a természettel élni, a természetben élni; fenntartani egy megújult és tudatosan vállalt önellátó gazdálkodást, amely nem pusztítja, hanem építi a tájat. Hitvallása szerint: ez az életmód nemcsak otthont nyújtó hagyományos székely parasztházat, nagycsaládot jelent, de emberhez méltó életet is. Úgy tartja (és való igaz is): egykoron a falusi közösségek mindent meg tudtak termelni a fizikai javaktól a lelki és szellemi kincsekig. Ezzel a szellemi kinccsel találkozván, művészete forrása a fák ősi mesélő képességének, erezeteinek, görcseinek, mély színeinek a felfedezése lett. Saját megfogalmazása szerint: több száz éves, újjáépített faházban, több száz éves falemezekre, deszkákra festve, erős ráhangolódással, mély ismeretséget és „testvéri” kapcsolatot alakított ki az idők rejtett üzeneteivel és a korok egymást igazító folytonosságával. Alázattal együttműködve a fák megmutatták csodás üzeneteiket számára, melyeket boldogan továbbíthat mindazoknak, akik még odafigyelnek a természet sugallataira. A képek hátteréből – mondja Ő –, mint népművészetünkből, az égvilágból, a fényből egy valós választ kapunk a felmerült témára.
Csomortáni Gál László a természettel való zavartalan és háborítatlan, kiegyenlített és békés együttlétet keresi és valósítja meg a hétköznapi életben is. Előbb mély beleérzéssel csupán megsejtette, majd mindinkább meggyőződött arról, hogy a természet van és lesz, erői mindig ugyanazok; lebírni, legyőzni tehát csak úgy lehet, ha nem elpusztítani akarjuk, hanem inkább segítségül hívjuk. És ennek a segítségnek egyetlen ára van, éspedig a munka. A munka kell alkalmazkodjék azokhoz az erőkhöz, amelyeket igába akar fogni, így lassan az ember átalakul a munka képére, a földet pedig a maga igényeinek megfelelően a maga hasonlatosságára és képére teremti. A két erő harcából tehát valami új születik: a földnek és az embernek elválaszthatatlan közössége. A föld legalább annyira emberré változik, mint amennyire földdé lesz a rajta élő ember. A valamikori nyers földet, az ugart, a sűrű rengeteget – legalábbis szűkebb hazánkban – a székely ember teremtette olyanná, amilyen ma, tehát a föld az ő nevelése, és ő is a föld neveltje. A székely ember és a székely föld elválaszthatatlan egységgé lett, s így a föld még akkor is a székely nép kizárólagos és megválthatatlan tulajdona, ha esetleg nem neki ad most kenyeret.
A Magyar Művészeti Akadémia hangsúlyos elismerését kiérdemlő alkotónk a kollektív emlékezet kondicionálását művészi világának alapjaival, a hagyománnyal folytatott párbeszéddel is támogatja, mert a múltidézés, a kulturális utalások, a vizuális „ereklyék” művészetének pillérei: e tárgyi és szellemi kultúra tiszteletére és megbecsülésére alapozza teremtő munkáját. Ezt szolgálja a megjelenített tematika, sajátos képi jelrendszere, az alkalmazott technika kifinomult használata és sokszor a képet hordozó anyagtest is (mert láthatunk itt ágytámlának tűnő falemezt, egykori szekrénypolcot vagy egyszerű asztallapot, láda deszkamaradványait, fateknőt). Itt kiállított munkái egyre több anyag lenyomatából, sűrítményéből építkeznek, különféle textíliák, zsákvászondarabok vagy csipketerítő-szegélyek, égetett, mart faanyagok, növények, agyag, tárgyak szövete, faktúrája rendezi és szervezi a képi struktúrát. Bár saját bevallása szerint is munkái rokoníthatók vagy csatolhatók az „art brut” irányzathoz (lényegre törő, szó szerinti jelentése: nyers, brutális, csiszolatlan művészet), itt valami másról van szó. Ami nyersnek tűnik, az inkább őszinteség; ami csiszolatlannak, darabosnak látszik, az a paraszti, az ősi tömörség, a kendőzetlen igazság.

„…benne aluszik a Nap…”, 2019

Ugyanakkor a képalakítási metódus a modern, a posztmodern szellemiségben, az elvonatkoztatás és az ábrázolórendszerek mezsgyéjén fogant. A tálalt anyagok, a képi világ, a jelek-jelentések, egy-egy rovásírásos szövegkezdemény, a jámbor barmok és emberalakok felvillantott ősi mozdulatvilága, sok helyen mintha a templomok kazettás mennyezeteiről visszaköszönő ornamentika, már-már közérthető jelekre emlékeztető vizuális egységek és a képekhez társított archaikus imarészletek – mind-mind képalkotó testté válnak.
Már több mint tíz esztendeje kíséreltem meg először Csomortáni Gál László művészetének lényegét megfejteni. Miről is volt szó? Egyszerűen szólva: táblaképekről, veszendő, öreg bútordarabokra festett kompozíciókról; színekről, vonalakról és formákról. És egy pompás kísérlet kezdeteiről, melynek legfőbb szándéka a kérdésfelvetés volt. És tudjuk, csupán az képes jó kérdést feltenni, megfogalmazni, aki ismeretekkel bír; ezek nélkül a kérdések visszahullnak önmagukba. Akkor így összegeztem művészetének jelentőségét: minden felület, ősi forma és díszítés az előzőek továbbgondolása. Kérdésfelvetések valójában, melyek az építkezést szolgálják; meditációs folyamatok részei, építőkockák, melyekből egyre jobban kibontakozik művészetének (miért ne?) temploma. Keresés, építkezés stációi az isteni és emberi között.
Látnivalóan a magyar (s a vele rokon) ornamentika múltjába is visszanyúl. Ez az ornamentika azonban nem mondák és legendák, az igazság látszatával ható megállapítások összegzései, nem ősi feljegyzések és nyelvészeti összevetések labirintusából bukkant felszínre, hanem festőasztalosok díszítéseinek, csodálatraméltó kazettás mennyezetek burjánzó motívumainak, meglévő, kézzelfogható népművészeti tárgyak formáinak és ornamentikájának beszéde, ősi, de el nem feledett könyörgések és imák üzenetei. Kiállítónk valójában a formák és az ornamentika nyelvén kíván hozzánk szólni. Egykoron minden egyes ősi ornamentumnak vallási jelentése volt, tehát minden egyes motívum ugyanakkor szimbólum is. A teremtő és fenntartó emberen túli, azaz isteni erő egyes megnyilvánulásait jelképezi. (Ezért nem tartom túlzásnak e kiállítás kapcsán szakrális térteremtésről is beszélni.)
Csomortáni Gál László azokhoz az alkotókhoz tartozik, akik elsősorban a nemzeti hagyományokat tekintik művészetük éltető forrásának. Láthatjuk, hogy bár felhasználja az egyetemes, a modern művészet szemléleti vívmányait, képi világa megőrzi archaikus, népi karakterét. Már az is feltűnő, hogy művei jó része a népi ornamentika és szimbólumrendszer, népdalok és népballadák tartalmi, gondolati anyagához kapcsolódik, de ennél is fontosabb, hogy a felhasznált folklorisztikus motívumok és stiláris elemek szuverén, önálló formában jelennek meg alkotásain.
Ritmikus figurasorokból, fojtott drámájú színeffektusokból építi képeit, de gondosan ügyel a kompozíciós elemek szerkezetes elrendezésére, a nagyvonalú, tömbszerű formálásra. Lényegében a hagyományos festőiség és a dekorativitás, a tér- és síkszerűség határmezsgyéjén mozognak művei. Felületein ki tudta élni dekoratív természetű vonzalmait, s a síkszerűség, a folt- és a jelszerűség hármasa szerencsésen ötvöződhet.
A hagyományos, paraszti életforma elemeinek, a népballadai hangulatoknak képpé alakítása során többnyire sértetlenül hagyja a gondolati csomópontokat, miközben az epikus mozzanatokat átváltja sajátos szerkezeti struktúrákká.
Pontosan ráérzett a paraszti tárgykultúrában rejlő rendszerűségre. Az arányok, a léptékviszonyok determinációjára vagy a stiláris, dekoratív elemekből kibontható jelentésbeli többrétegűségre. S ezzel együtt az is kiderül, hogy a népművészeti örökség továbbépítésének egyéni útján indult el.
Évek óta készíti a nehezen meghatározható műfajú és technikájú képeit, amelyek a festmények és az objektek, a heves gesztus és a megszerkesztett geometria között félúton járnak. Használ „talált” tárgyakat, segédanyagokat, amelyeknek legfőbb ismérvük az organikusság, amit az egykor élő, lélekteli mivoltában a fa, a gyapjú, a szén, a homok, a föld, a növény használata hangsúlyoz.
A művek az évek alatt egyre egyszerűbbé váltak, itt szinte csak néhány szín, a fekete és a barna szerepel, derengő vagy szándékosan szembeötlő vörösekkel, sárgákkal. A föld, a fa, a nap és a fény színei. A kivitelezett formák kendőzetlen szépségükben úgy jelennek meg, mint az idő távlatában eltemetett romok, emlékfoszlányok, az eső és fagy formálta kő, a szél koptatta rög, a tűz marcangolta fatörzs, vagy mint itt a kiállításon az ember hagyta eltűnő jelek, a hamuban, porban keletkezett nyomok, a vízfelszín fodrozata. E munkák spiritualitása átható és elsődleges.
Nehéz munkát végez Csomortáni Gál László. Megértette, hogy hiába siettetjük az elvetett magot, abból úgyis csak akkor lesz élet, amikorra a föld, a nap megérleli. De ha nem szántunk, nem vetünk, nem boronálunk, aratunk és csépelünk, meg őrölünk, akkor ugyan hiába várjuk az életet, mert termés sosem lesz a semmiből. És munkája meghozta az eredményt is. Ez a kiállítása is már termés a javából.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek