A bizánci kapcsolat

65

Történelmi tények és legendák, dokumentált statisztikák, megalapozatlan számadatok övezik a magyar nyelvterületen a görög rítusú – vagy ahogy Erdélyben használják: ortodox – egyházat, annak történetét. A tévhitek eloszlatásában segít Darkó Jenő történész nemrégiben megjelent kötete. A szerzővel Sarány István beszélget.

darko jeno1_kesziart_hu
A baróti Tortoma Kiadó gondozásában jelent meg Darkó Jenő történész A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792) című kötete. A Csíkszeredában született szerző négyéves kora óta él Magyarországon. 1980-ban bölcsészdoktori, 2000-ben a történelemtudomány kandidátusa címet szerezte meg. A kötet a kandidátusi értekezés átdolgozott változata. Jelenleg nyugdíjas, címzetes megyei múzeumigazgató. Budapest mellett, Budakeszin lakik.

– Honnan a székelyföldi gyökerekkel rendelkező budapesti történésznek a téma iránti érdeklődése?

– A téma kiválasztása sajátos körülmények között történt. Debreceni tanulmányaim befejezése után a budapesti Iparművészeti Múzeumban helyezkedtem el, ahol hivatali ösztönzésre érdeklődésem a magyarországi görög szertartásúak (ortodoxok) egyházi emlékei felé fordult. Részt vettem a Magyarországi szerb ikonok című, az Iparművészeti Múzeumban megrendezett kiállítás szervezési, rendezési munkálataiban. Ennek kapcsán három hónapos jugoszláviai ösztöndíjat kaptam. Bejártam az egykori Ó-Szerbiát, ott, a helyszínen tanulmányoztam a középkori szerb és bizánci művészet emlékeit. Természetesen, a témaválasztáshoz meghatározó volt a jugoszláviai ösztöndíj, de szeretettel meg kell emlékeznem egykori tanáromról, a régész, művészettörténész dr. Kádár Zoltán professzorról a magyarországi bizantinológia egyik kiemelkedő alakjáról, aki ilyen irányú stúdiumok iránt felkeltette és befolyásolta érdeklődésemet. Nem hallgathatom el, hogy ez irányú ösztönzés volt számomra az 1940-ben elhunyt – háromszéki születésű – nagyapám munkássága is, aki a bizánci művelődéssel és történelemmel foglalkozó tudományág, a bizantinológia jeles képviselője volt a két háború közötti Magyarországon. Bölcsészdoktori értekezésemben célom volt a székesfehérvári szerb ortodox templom freskóinak leírása, feldolgozása. Ennek kapcsán fordult a figyelmem a magyarországi ortodox emlékek – templomok – mögött álló közösségek története felé. Mivel Székesfehérváron nem volt fellelhető a helyi ortodox közösségre vonatkozó levéltári forrásanyag, ugyanis – miként azt később megtudtam – az a háború folyamán elveszett, így szélesebb országos forrásanyag vizsgálata kínálkozott megoldási lehetőségnek. Ekkor találtam rá a görög szertartásúak 18. századi összeírásaira a budapesti Országos Levéltárban. Miután fény derült a magyarországi görög szertartásúak 18. századi állapotára, az előzmények kezdtek érdekelni, végső soron így jutottam el a most könyv alakban is megjelent kandidátusi értekezésem témájához.

– A szerző miért használja a görög szertartású megnevezést? Autokefal ortodox egyházakról van tudomásunk. Görögök voltak-e az egykori Magyarországon a görög szertartásúak?

– A témaválasztás több szempontból ellenállásba ütközött. Van egy sajátos múzeumi gyakorlat Magyarországon, amelynek eredete még a kiegyezés időszakára megy vissza, miszerint a római katolikusok és protestánsok emlékanyaga szépművészeti, illetve iparművészeti besorolást kapnak, a műalkotás jellegétől függően – történetesen a képek szépművészeti alkotások, az oltárkellékek iparművészeti alkotásoknak számítanak. A magyarországi gyakorlat szerint a görög szertartásúak emlékanyaga nem csak az oltárkellékek esetében iparművészeti besorolást kap. Legérdekesebb, hogy a görögkatolikus emlékanyag mindenestül néprajzi jellegűnek számít. De más baj is van az elnevezés körül. A modern ’ortodox’ kifejezést forrásaink, a magyarországi gyakorlat nem ismeri. Ott minden esetben ’graeci ritus non uniti’, illetve ’graeci ritus uniti’ megjelölés szerepel, vagyis voltak ’nem egyesült’ és ’egyesült’ – unitus – görög szertartásúak. Tulajdonképpen a forrásokban felmerült szóhasználat adta a kézenfekvő megoldást a latin kifejezés magyar tükörfordítására. A kiegyezést követően került sor a magyarországi ortodoxok helyzetének törvényi szabályozására, ekkor a törvény szövegében a ’görögkeleti’ megjelölést használták. Utóbb az érintettek részéről megfontolandó kifogást emeltek ezen megjelölés használata ellen, jóllehet a hivatalos nyelvhasználatban ma is ez a formula érvényesül. A második kérdésre elmondhatom, hogy a török 1690-ban történt kiűzését követően a Magyarországra betelepedett, a keleti kereskedelmet bonyolító, görögül beszélő balkáni kereskedők kivételével nem voltak görögök a magyarországi görög szertartásúak. Elsőként a török balkáni megjelenését követően Magyarországra felszorult balkáni népelemről, a szerbekről emlékezhetünk meg, akik a török korra az általuk is lakott magyarországi területen kiépítették egyházszervezetüket. Valamivel később települtek be a Máramaros vidéki ruténok, akik viszont az egyházalapítást tekintve mégis csak elsőbbséggel rendelkeznek. Nézetünk szerint a későbbi pápai legátus – egykor a nemzetközi diplomáciában kiemelkedő szerepet játszó – kijevi Izidor volt a munkácsi egyház megalapítója. Végül, de nem utolsósorban kell megemlékeznünk az Erdélybe, a 13. század folyamán – elsősorban – Hátszeg és Fogaras vidékére – betelepülő románságról. A vizsgálódások egyháztörténeti szála itt kap köztörténeti jelentőséget.

– A kötet Szent Istvántól az egyházi unióig tárgyalja a magyarországi görög szertartásúak történetét. Mióta van jelen e rítus Magyarországon? István Rómára, Koppány Bizáncra támaszkodott? A magyar ortodoxia története attól kezdve folyamatos?

– Az izgalmas kérdésre adandó választ az teszi különösen érdekessé, hogy az Árpád-kori királyi oklevelek és különösen a pápai oklevelek beszélnek görög szertartású monostorokról, történetesen olyan pillanatban, amikor ott éppen meglazult a szerzetesi fegyelem, vagy elnéptelenedett a kolostor. Ilyenkor mindig új kolostorfőnök – apát – kinevezésére került sor. Ilyen kolostor működésével számolunk az I. András király alapította tihanyi és visegrádi monostorok esetében. De az Árpád-kor talán legjelentősebb görög szertartású monostora Száva-Szent-Demeter (Mitrovica) volt. Ugyanakkor ide vonhatjuk a Csepel-szigettől délre, az egykori Dunapentelén létesített monostort is. A Veszprém-völgyi apácakolostor léte – az alapítólevél megléte ellenére – meglehetősen kérdéses, Pásztóról nem is beszélve. Szent László király törvénykönyve tartalmaz olyan jellegű egyházi előírásokat, amelyek az 1054-es úgynevezett egyházszakadást követően még a görög rítus magyarországi gyakorlatára utalnak. Az Árpád-kori ortodoxia helyzete a modern történeti irodalomban bevett ismeretnek számít. Itt kell megemlékeznünk Moravcsik Gyula bizantinológus egyetemi tanár ez irányú kutatásairól. Az ő felfogása szerint ezek a görög monostorok legfeljebb a XIV. század elejéig működtek. A magyar–bizánci kapcsolatok történetével foglalkozó kutató nem követte tovább azokat a szálakat, amelyek Bizánc bukását, 1453-at követően, vagy éppen azt megelőzően jelen vannak a magyar történelemben. 1938-ban a Szent István-év alkalmából háromkötetes, díszes kiadású tanulmánygyűjtemény jelent meg, amelyben több szerző, egymástól eltérő kiindulásból, de hasonló eredményre jutott a magyar honfoglalást megelőző és követő egyházi, felekezeti állapotokat tekintve. Ebből a szempontból Németh Gyula turkológus professzor éppen az Emlékkönyv megjelenését követő dolgozatában fogalmazta meg azt az álláspontját, miszerint felveti annak a lehetőségét, hogy a magyarságnak már a honfoglalás előtt módjában állt megismerni a kereszténységet, mégpedig annak – mai felfogásunk szerint – keleti, bizánci formáját. A honfoglalást megelőző időkből ismerünk a Krím vidékén működő „hun” püspökséget. Szent István szerepe kiemelkedik a magyar egyházszervezésben, ha csak Hartvik legendájában megfogalmazott kitételre gondolunk, miszerint a pápa éppen azért ajándékozza meg Istvánt a koronával, mert ő valóban apostol, míg a pápa csak apostoli. Leszámítva a legendaíró naivitását, az elbeszélés mögött komoly megfontolás áll, miszerint István világi hatalmánál fogva, Nagy Károly-i mintára szervezte volna meg egyházát. Az igazat megvallva, Koppánnyal egy kicsit bajban vagyok. Koppány ugyanis nem szerepel a magyar vonatkozású bizánci forrásokban. Ott az erdélyi Gyulával és Bulcsúval, a karchával találkozunk, akik a bizánci császár konstantinápolyi udvarában alámerültek a keresztvízben. Miként egy forrásunk említi: a keresztség felvétele után Gyula megmaradt hitében, Bulcsú azonban „az Istennel való szövetséget megszegvén, a rómaiak [ti. bizánciak – D. J.] ellen fegyvert fogott. Amidőn ugyanezt a frankok ellen is megkísérelte, foglyul esett és megfeszíttetett”. Itt a forrásunk értesülése nem egyezik a magyar hagyománnyal. Nos, amennyiben elfogadjuk azt a nézetet, miszerint Bulcsú kíséretét alkotó népek éppen a Bizánccal határos határszakaszon helyezkedtek el, úgy Bulcsú és a bizánci birodalom közötti konfliktus kézenfekvő. Koppány a magyar krónikák alakja. Somogyország ura, akinek legyőzése után István a birtokai után járó tizedet a pannonhalmi apátságnak ajándékozta. Koppányt Györffy György professzor Fajsz leszármazottjának tartja, és így – nézete szerint – a seniorátus jogán formált igényt a trónra és Sarolt kezére Géza fejedelem halála után. A krónikák szerint Géza halála után rögtön István került a hatalomba, de sokan voltak Koppány hívei is. Ők azonban a keresztény hitet és a keresztséget elutasították, így gyalázatos szolgaságba kényszerültek. Jóllehet a krónikák szerint Koppányt felnégyelték és testrészeit az ország négy kitüntetett helyén közszemlére tették, azaz a várkapukra kiszegezték. Számomra azonban mégis úgy tűnik, hogy Koppány az utóbbi idők szépirodalmi alkotásaiban futott be nagy karriert és vált az egykori „pogányság” markáns képviselőjévé. Így a görög szertartás magyarországi gyakorlatának kezdeteinél sokkal inkább Bulcsút, a karchát és az erdélyi Gyulát vehetjük számításba. Az utóbbiról határozottan tudjuk, hogy megkeresztelkedését követően, hazájába visszatérve magával hozott egy Hierotheosz nevű szerzetest, akit a konstantinápolyi pátriárka „Turkia”, azaz Magyarország püspökévé szentelt – 956 előtt! Amennyiben visszatérünk a krónikáink elbeszéléséhez, amelyek viszont nem tudnak a bizánci forrásokban fennmaradt Bulcsú és erdélyi Gyula Bizáncban történt megkeresztelkedéséről, úgy Ajtonyt vehetjük számításba, úgy is, mint aki Galád vezér leszármazottja, és mivel mindenben ellenszegült István királynak, így az ellene kiküldött Csanád saját várában megölte. Nézetem szerint a krónikák fénye mellett Koppánynak sokkal inkább Ajtony a párja.

– A kötetből kiderül az erős magyar–bizánci kapcsolat az Árpád-korban. Szent László leánya, Piroska története közismert, de kevésbé tudott dolog az erősebb dinasztikus kapcsolat. Ide sorolhatjuk még III. Béla leányát és az első Palaiologosz császár feleségét.

– Igen, Piroska története ismertebbnek számít. Császárnőként az Eiréne nevet viselte és bekerült a bizánci szentek körébe. Életét apácaként fejezte be, Xene névre hallgatott. Alapítója volt a Mindenható Megváltó Krisztus tisztes monostorának – a konstantinápolyi Pantokratór monostornak. Sokkal regényesebb III. Béla Margit nevű leányának története, aki császárnőként Bizáncban a Mária nevet viselte, II. Iszakiosz Angelosz császár felesége. Regénybe illő életpályát futott be. Hamar megözvegyült. 1204-ben Konstantinápoly kikötőjében, az Aranyszarv-öbölben személyesen fogadta a velencés kereszteseket. Azon nyomban férjhez ment az első hajóról partra lépő Montferrati Bonifáchoz, annak halála után pedig Nicolas de St. Omer keresztes lovag felesége lett. IV. Béla korában hazatért. Bizánci mintára berendezett udvartartása számára megkapta a délvidéki Keve várát. Fiával, egy bizonyos Johannes úrral még a tatárjárás után is találkozunk okleveleinkben. Egyszóval ez egy regényes történet. Árpád-házi Anna ugyan még azelőtt hunyt el, hogy férje, II. Andronikosz Palaiologosz elnyerte volna a császári címet, de tőle származik minden későbbi bizánci császár, így az utolsó XI. Konstantin is, aki 1453-ban, Konstantinápoly ostromakor vívott közelharcban esett el. Anna hercegnő esetében érdemes azt is megemlíteni, hogy ő V. István leánya, IV. Béla és felesége, Laszkarisz Mária unokája, I. Theodorosz Laszkarisz bizánci császár dédunokája.

– A korábbi álláspont szerint a görög rítusú egyház a XII. században kihalt Magyarországon. Ön viszont a további folyamatosság mellett hoz fel érveket.

– A korábbi kutatásnak abban igaza van, hogy azok az Árpád-kori görög szertartású monostorok, amelyekről okleveles forrásokból tudomásunk van, a XIV. század elején végképp átkerültek a római – azaz katolikus – rítus alá. Itt elsősorban Hodinka Antal munkásságát kell kiemelni, aki a Munkácsi görögkatolikus püspökség története című munkájában hoz fel adatokat a Koriatovics Tódor-féle alapítást megelőzően arra, hogy az ’oroszi’ helynevek mögött esetleg görög szertartásúakat kereshetünk. Így a Szentendrei-szigeti Kisoroszi esetében is.

– Hogyan szerveződött a katolikus többségű Magyarországon a görög rítusú egyház, mikor alakult az első szervezete, és melyek követték időben? Mikor vált a katolikussal egyenrangúvá?

– Egyértelmű, hogy a reformáció magyarországi elterjedését megelőzően csakis egyetlen keresztény egyházzal, a római katolikus egyházzal számolhatunk Magyarországon. Nézetünk szerint az első datálható görög szertartású egyház – itt monostor, esetleg püspöki székhely értelemben! – a munkácsi alapítás jöhet szóba a 14. század vége felé. Egészen más a helyzet mind Magyarországon, mind Erdélyben a török kiűzése után. A bécsi udvar politikája ebben az esetben is megosztó volt. Az uralkodó külön egyezséget, pactumot kötött 1690-ben az – úgynevezett – szerb néppel, és számukra engedélyezte az ortodox hit megtartását. Később a karlócai metropolita egyházigazgatási fennhatósága, azaz jurisdictiója alá tartozott minden magyarországi ortodox, egy ideig Erdélyt is beleértve. Az ortodox keresztények emancipációját Magyarországon az 1790. évi XXVII. törvénycikk mondta ki. – Erdélyben minden igyekezetével azon volt a berendezkedő Habsburg-hatalom, hogy az erdélyi románságot az unió útjára terelje. Ez volt az úgynevezett Athanasziosz-féle unió. A román papság körében azonban az unió nem volt népszerű, így az ortodoxia ott továbbra is fennmaradt.

– A török európai előnyomulásával a nyugati keresztény szerzetesrendek északra, nyugatra húzódnak, így kerültek a ferencesek Erdélybe. S így húzódtak a görögkeleti szerbek egyházi vezetői Magyarországra. Mit hoztak magukkal?

– A magyar–szerb viszonynak Árpád-kori gyökerei vannak. Elsőként a magyar uralkodói törekvések némi pápai segédlettel irányultak arra, hogy a balkáni népek, szerbek, bolgárok, bosnyákok felett megszerezzék a magyar királyság befolyását. A valós helyzettel ellentétben ez tükröződik a magyar királyok címében is. A török hódoltság idejében feltétlenül kiépített egyházszervezettel rendelkeztek a szerbek Magyarországon. Számukra az igazán nagy fordulatot Csernojevics Arzén ipeki pátriárka Magyarországra történt beköltözése jelentette, 1690-ben. Csernojevics az uralkodóval kötött alku fejében megtarthatta pátriárkai címét, egyúttal székhelyét az egykori „Budai püspökség”-ben található Szentendrén rendezte be. A görög szertartásúaknak sem Erdélyben, sem Magyarországon nem volt kedvező a helyzetük. A szerbek történetesen elvesztették a török birodalomban élvezett „egyházi” kiváltságaikat. Magyarországon szembe kellett nézniük az ellenreformáció törekvéseivel. Jobbágyi helyzetű híveik pedig szembetalálták magukat a földesúri hatalommal és az udvari adminisztráció adópolitikájával. I. Lipót Erdélyben nem ismerte el a „nem egyesült”-eket. Az unitusokat viszont külön kedvezményekben részesítette. Ekkor vált Balázsfalva a görögkatolikusok központjává.

– Erdélyben hogyan szerveződött a görög szertartású egyház?

– Erre a kérdésre sajnos nem tudok választ adni. Azok az összeírások, azok a források, amelyeket behatóbban tanulmányoztam, csak részben terjednek ki Erdélyre. Brankovics Száva működése azt a látszatot kelti, hogy a fejedelemség korában Erdélyben szerephez jutott a szerb papság. Sajnos azok az adatok, amelyek évszámszerűen szólnak az erdélyi ortodox egyház megalakulásáról, előttem nem tűntek megalapozottnak.

– A vladikák miért a protestáns püspököknek voltak alárendelve? Anyanyelvű szertartás okán?

– Itt egy sajátos egyházpolitikai helyzetről van szó, amely személy szerint I. Rákóczi György fejdelemhez köthető. A könyvemben foglalkozom I. Rákóczi György 1643. évi rendeletével, amelyben megkísérelte betagozni az erdélyi román ortodox egyházat a fejedelemség intézményrendszerébe. Különféle kegyességi, hitbuzgalmi előírások mellett az ortodoxoknál is elrendelte a superintendencia létesítését, illetve az egész román ortodox egyházat a fejedelmi hatalomnak, illetve annak egyházi képviselőjének (superintendens) rendelte alá. Talán nem volt véletlen az, hogy később Erdélyben a Habsburgok az egyházi uniót erőltették. Nyilván tartottak a protestáns befolyástól.

– Száva Branković az egyik közelebbről ismert erdélyi püspök. Marosvécs román neve Brancovenesti állítólag onnan ered, hogy a legenda szerint Branković a vécsi várban raboskodott. Mi ennek a valóságalapja?

– Előttem ismertebb a fivér, az ún. ál-Brankovics története, aki szintén a Habsburgok börtönében, illetve száműzetésben fejezte be életét. Tudomásom szerint a jenői püspököt is kivonták a forgalomból a töröktől való felszabadító háborúk idején. Hogy éppen Marosvécsre került volna? Ez érdekes adalék.

– Mikor önállósult a görög egyház Erdélyben? Hogyan alakult az egyházi szervezet a két román fejedelemségben?

– Sajnos a közgondolkodás fogalomalkotása tartalmaz némi bizonytalanságot. Így vagyunk az itt már többször is emlegetett ’egyház’ fogalmával. A magyar nyelvben egy igen szép kifejezés a (szent)egyház szavunk, amely eredetileg templomot jelentett. A nyugati világ gyakorlata szerint az egyház feje a római pápa. Az alapító apostolok szándéka szerint is egyetlen egyházról beszélhetünk. A keleti kereszténység ismeri az autokefal – azaz önálló, nemzeti – egyházak fogalmát. Ilyen az örmény egyház is. Bizáncban a birodalom területén létrejött államalakulatok, bolgárok, szerbek alkottak autokefal egyházakat. A havasalföldi és moldvai helyzetet illetően arról van tudomásom, hogy a konstantinápolyi pátriárka iratai között szerepel egy 1317 augusztusa és 1318 augusztusa között keletkezet irat, amely először tesz említést valahol a Duna torkolatvidékén fekvő Vitzináról (Bitzina), amely metropolia központja volt. A konstantinápolyi pátriárka Sándor (1340–1364) havasalföldi fejedelem kérésére éppen a Vitzinában működő Hyakinthoszt tette meg Havasalföld első metropolitájává 1359-ben. 1370-ben egy bizonyos Antonioszt rendelte mellé suffragaeneus – azaz segéd- – püspökként, megnövelve ezúttal a metropolia egyházigazgatási területét. Érdekességként megemlíthetem, hogy1453 után sajátosan alakult magának a konstantinápolyi pátriárkának a helyzete is, amennyiben a hódító II. Mehemed szultánnal kötött egyezség révén ő vált a szultán keresztény alattvalóinak világi elöljárójává pl. a bíráskodás stb. tekintetében is! 1690-ben, Erdélyben egyházpolitikai szempontból is új helyzet állt elő. De ez már túlmutat dolgozatunkban kitűzött céljainkon.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.