A belső ráérzés boldogsága

653

Az élet önmagába véve ajándék és szép, ezért igyekszünk ezt az ajándékba kapott szépséget megérezni, kifejezni és befogadni. Akadnak a környezetünkben is olyan emberek szép számmal, akik az életpróbákat, nehézségeket, kudarcokat nem tudnák elviselni, ha nem lenne a szívükben egy olyan érzés, amely túlmutat ezeken a tapasztalatokon.
Ahhoz, hogy az életet szépnek, boldognak lássuk, igazából nem kell sok, elég ehhez az úgynevezett belső ráérzés. Vagyis egy hálás szív, amely ki tudja mondani azt, hogy „köszönöm az életedet, amelyet nekem ajándékozol.” Mert szeretni egy embert annyit tesz, mint megerősíteni őt az élet értelmében. És mégis, olyan sokszor csorbulunk éppen ezen az úton, ahol a legszebbek kellene legyünk. Az ima, a szentmise egy éltető levegővétel az ilyen helyzetekben, amikor a kicsinyességünkből fakadó önzőségünk megpróbálja legyőzni bennünk az élet legszebb döntését, a szeretetet.
Én, az év legszebb időszakának tartom azt a periódust, amikor hazajönnek, vagy éppen elmennek költőző madaraink. Ilyenkor igyekszem lelassítani kapkodásaimat, és a legtöbb időt arra próbálom fordítani, hogy megcsodáljam ezeket az állatokat, és felismerjem a döntéseik fontosságát. Utazásuk vagy megérkezésük időpontját együtt határozzák meg, és amikor maguk mögött hagynak mindent – a gondosan felépített fészket és a gyönyörű tájat –, pontosan tudják azt, hogy együtt mindent újra tudnak majd kezdeni. Ezt a döntést pedig csiripelés, dalolás közepette hozzák meg.
Mindez példa arra is, hogy az élet nem attól lesz boldog, ha kényelmes és sikeres. Attól a pillanattól válik örömtelivé, értelmessé az életünk, amikor valakinek el tudjuk ajándékozni szívünk hangját, és erre befogadó, visszavonhatatlan választ kapunk. Általában véve nem attól lesz valaki céltalan, nem attól roppan össze a mindennapok terhe alatt, ha valamilyen használati eszközét elveszíti, hanem attól a tudattól, ha nincs akiért újrakezdenie.
Annyi gyönyörű életpélda van előttünk! Az egyházunk, közösségeinknek története, amely azt bizonyítja, hogy az életünket nem a körülmények irányítják – ellentétben a manapság elterjedt szemlélettel –, hanem a döntéseink. Ki tudom-e mondani az embertársamnak: bármi van veled, én úgy döntök, hogy kitartok melletted és veled leszek, szeretni akarlak, bármi történjen?!
Egyszer egy fiatalember a vonatállomáson menyasszonyát várta, amikor egy idős emberre lett figyelmes, akinek a kezében rózsa volt. Amikor megérkezett a vonat, a férfi odarohant idős feleségéhez, átölelte és átadta a virágot, majd a következőket mondta: „Milyen jó, hogy hazajöttél, úgy hiányoztál!”
Ekkor a fiatalember odalépett az idős házaspárhoz és így szólt: „Ne haragudjanak, én épp a menyasszonyomat várom, és úgy megtetszett az a szeretet, amely önökből áramlik egymás felé. Hogy csinálják? Én is ilyen boldog házasságban szeretnék élni a menyasszonyommal.”
Az idős úriember ránézett és a következőket mondta: „Fiatalember, maga ezt egyáltalán ne szeresse, hanem döntse el, hogy így akar élni. A világunk, a családok, a hivatások legnagyobb baja, hogy nem eldöntjük azt, hogy miként szeretnénk élni, hanem csak ábrándozunk róla.”
Egy olyan világban, ahol egymásról több negatívumot tudunk elmondani, mint amennyi megértést, megtérést tapasztalunk, különös kegyelem az, ha rádöbbenünk arra, hogy nem másokat kell hibáztatni, ha változást szeretnénk.
Gondolkodjunk el azon, hogy általában azoknak a személyeknek keressük a társaságát, akikre fel tudunk nézni, mégsem határozzuk el azt, hogy mi váljunk olyanná, aki a kapaszkodót, az újrakezdés lehetőségét sugallja a környezete számára. Hiteles döntést hozni, azt jelenti, hogy Istenhez közelebb akarunk kerülni, mint a félelmeinkhez, aggályainkhoz. Törekedjünk arra, hogy ez így legyen!

Ft. Bilibók Géza plébános

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek