80 éves lenne Páll Lajos

662

A székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában 2018. június 7-én nyílt Páll Lajosra, a neves korondi festőművészre emlékező kiállítás, születésének 80. évfordulójára. A művészt Kovács Árpád művészettörténész méltatja.

Fotó: Farkas Antal

Habár Páll Lajos több mint fél évszázados művészi pályáját összefoglaló, összegző művek, tanulmányok még váratnak magukra, mégis sok mindent tudunk e páratlanul tehetséges, kiemelkedő festőről, aki 1938-ban a híres sóvidéki községben, Korondon látta meg a napvilágot. Fazekas család sarjaként mondhatni természetes lett volna, ha a fazekas mesterséget viszi tovább, ő azonban már gyerekkorától, a számára kényszerűnek tűnő agyagmintázástól, korongolástól, a medvék és szarvasok gyártásától mind inkább menekülni igyekezett és – saját bevallása szerint – mindent elkövetett, ha kellett, akár ravaszul és huncutul, hogy becsaphassa szüleit és festő lehessen. Kivételes rajztehetsége korán megmutatkozott, ötödikes korában dióval rajzlapokat vásárolt, hogy kedvére rajzolhasson, festhessen. A képzőművészet iránti érzékenységét látva Trózner József tanár javaslatára tanulmányait Marosvásárhelyen, a képzőművészeti iskolában folytatta, ahol az elején Incze István vette pártfogása alá, a XI. osztály után a vásárhelyi színháznál lett díszletfestő, de a bábszínháznál is dolgozott három hónapig. Tizedik osztályos volt, amikor verseit közölte az Igaz Szó, ekkor Sütő András, valamint Kemény János vette pártfogása alá.
1956-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, festészet szakon kezdte el felsőfokú tanulmányait, amit nem fejezhetett be, mivel az ’56-os magyar forradalommal szimpatizált, és emiatt két év múlva bebörtönözték. Az ország legszigorúbb börtöneiben, olykor embertelen körülmények között raboskodott és a Duna-deltában is megfordult kényszermunkán. Ez a négy év börtön volt Páll Lajos életében az egyetlen időszak, amikor nem festhetett. 1962-es szabadulása után hazaköltözött szülőfalujába, Korondra, erős meggyőződéssel, akaraterővel és hittel vállalta a nehézségeket, az otthonteremtést, házépítést, és mindenáron azon volt, hogy festhessen – tulajdonképpen ekkortól számolhatunk Páll Lajos művészi indulásával és művészetének első korszakával.
A hatvanas évek elejétől tehát Korondon élt és dolgozott, itt születtek a szűkebb pátriája és annak tágabbra nyitott környéke, a Firtos alja, a Korond feletti fennsíkok ihlette egyéni stílusú, életszeretetet sugárzó festményei, melyeknek témája a korondi ember hétköznapjai és ünnepei, öröme és bánata, létküzdelme és helytállása egyaránt. Korai művei monumentálisnak hatnak, ilyen szempontból találó ez az emlékkiállítás, mivel a festő mindenik alkotókorszakából láthatunk képeket, ez a családi gyűjtemény nemcsak azért fontos és újszerű, mivel számos darabja eddig ismeretlen volt, vagy kevésbé ismert a nagyközönség előtt, hanem azért is, mert a legmarkánsabban képviselik egy-egy alkotói korszak stílus- és formai jegyeit, a színekkel való kísérletezést, majd az érett, kiválóan szerkesztett kompozíciókat és technikákat.
Páll Lajos korai képeinek tematikája már a korondi táj és ember, már ekkor felfedezhető munkáiban érzékenysége népe és földje iránt, amelyet a korondi műterméből oly precízen, alaposan és nagy érzékenységgel tudott megjeleníteni. Ezen korai képei – Banner Zoltán szavaival – „alapszínekre egyszerűsödtek” és tulajdonképpen Páll Lajos egyfajta „expresszív realista képírókrónikát vezet Korondról, amelynek valamennyi lapja információt közöl, életet ábrázol, de egyre inkább nem élet-, hanem sorsképek általánosító erejével.”
Korai képei expresszívek, olykor drámai hangvételűek és monumentálisak, egyaránt megjelennek a korondi hétközna­pok, a fazekasműhelyekben dolgozó izmos férfiak mindennapi erőkifejtései, küzdelmei, az agyagszedés, agyaggyúrás; vagy a kaszálás, pityókaszedés, favágás, fejés, csordahajtás, az erdőlés; vagy a női sorsképek: a vízhordás, mosás a kútnál, a gyermeknevelés; vagy az emberi sorsfordulók, születés, halál balladisztikus ábrázolása. Ugyanakkor megjelennek a vallásos témák, a különböző korpuszok.


A hetvenes évektől kezdődően színei kivirultak, kiszínesedtek, ugyanakkor sokkal összegzőbbek, szerkesztettebbek a kompozíciói az előző időszakhoz képet. Banner Zoltán szavaival „különösen sokat mond az építészeti elemek, az egymásra támaszkodó mohos tetők, csonttá fehéredett kapuzábék, hatalmas időmesszeségeket fókuszukba gyűjtő ablakszemek, fa, cserép, vakolat – a röghöztapasztottság és az összeboruló, szédítő, felülnézetek ellentételezésével”.
Páll Lajos egyedi technikákat és megoldásokat használt, ilyen a rövidülés, vagy hogy képeit sok esetben alul- vagy felülnézetből láttatja, olyan mintha teleobjektívvel nézné a megfestendő látványt, számos képének nemcsak festője, hanem szereplője, tanúja volt, sok esetben műterme ablakából csodálkozott rá a tájra, vagy vállalt sorsközösséget falustársaival, szülőföldjével, ezáltal ő maga is a megmaradás, a kitartás szimbólumává vált. Egy másik szimbóluma a túlélésnek Páll Lajos képein a bábakalács, ami a kiállításon látható képein is visszaköszön, ez az a székely virág, amelynek meg is lehet enni a középső részét, és a székelyek, ha éheztek, megették a bábakalácsot.
Páll Lajos portrékat is festett, de csak olyan emberről szeretett portrét festeni, akit jól ismert, saját bevallása szerint legalább annyira, hogy fejből is meg tudja festeni. Számos önarcképe van, igyekezett szembesülni önmagával, ahogy telt az idő, ezek az önarcképek mind szelídek lettek, ami nem azt jelenti, hogy megbékült önmagával, hanem hogy az indulatai elapadtak, vagy rájött, hogy ő maga kevés már ahhoz, hogy a világot teljesen megváltoztassa.
Páll Lajos szeretett kísérletezni az anyagokkal, számos technikát kipróbált és otthonosan mozgott a pasztelltechnikában, az akvarellel is jól bánt, ugyanúgy a temperával, mégis az olajjal szeretett a leginkább festeni.
Páll Lajos életútjáról, emberi értékeiről, markáns alkotói egyéniségéről tanúskodik ez a kiállítás, ugyanakkor túl azon, hogy eddig kevésbé ismert, vagy nem is látott műtárgyakat mutat be, fontos még, hogy a kiállítás szervezői és rendezői egy műtermi részletet is berendeztek a mester eredeti tárgyaival, elhozták a mester műterméből a széket, amelyen ült, a festőállványt, amelyet egyik cellatársa készített, az asztalt, amelyen a palettát tartotta, kancsókat, ecseteket, még a szőnyeget is.
A Páll családtól, a korondi Firtos Közművelődési Egylet képtárától és a különböző magángyűjteményekből kölcsönzött kiállításról összegzésként elmondható, hogy Páll Lajos művészetére jellemző az alkotás és a közösség problematikáját összekapcsoló felelősségtudat, amelynek ábrázolására tehetségén és szorgalmán túl felhasználta a 20. századi európai és erdélyi művészeti hagyományokat és tapasztalatokat, majd azokat szintetizálva céltudatosan alkalmazta szülőföldje, környezete és falustársai, egyúttal pedig mindannyiunk biztatására és megmaradására.
A kiállítás kurátora Berze Imre képzőművész.
A tárlat 2018. július 17-ig látható.

Források:
Banner Zoltán: Erdélyi magyar művészet a XX. században. Békéscsaba, 1990.
Nagy Miklós Kund: Műterem. Beszélgetés huszonegy erdélyi képzőművésszel. Marosvásárhely, 1999.
Lázár Emese: Elhunyt Páll Lajos. In: http://uh.ro/kultura/alter/11608-elhunyt-pall-lajos

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.