8. Szarvas az Oltban

145

Történt 1996 augusztusának egyik gyönyörű napján. Még az esőzések beköszöntése előtt. Tenyérnyi felhő se tarkította az eget napokig, s mégis besárgultan csordogált alá az Olt vize, hozamában alaposan megcsappanva. Oly zavarosan, hogy nem volt értelme kibontani a horgászszerelést. Amúgy sem akadt volna hal a horogra, esetleg hínár és szenny tartotta volna fogságban a csalit. Vajon mi zavarhatja, szennyezheti megint a folyó vizét? Esetleg Rákoson kotorják medréből a kavicsot, netalán a folyó másik szakaszán? Ezen töprengtem, mígnem 300 méternyire Oltfalvától egy csodaszép szarvast pillantottam meg a folyó medrében. Ült a sekély vízben, riogatásomra sem mozdult, bámult rám nagy kerek, nedves szemeivel. Arra gondoltam, hogy lábát törte, hiszen mögötte magasnak, meredeknek mutatkozott a part. Mindenképpen ki kell menteni innen – határoztam el magamban. Már azért is mihamarabb cselekedni kell, mert orvul letaglózhatják. Különben is az imént haladt el egy romakaraván, két lovas fogat is. Még szerencse, hogy nem szentették meg a szarvast.
Kerékpárral hamar eljutottam az akkor még működő csaracsói aszfaltkészítő állomásra, melynek főnöke szívesen bocsátotta rendelkezésemre az egyik autót, ha már szarvasmentésről van szó, ennyivel ő is besegít. Ezzel hajtottunk be a faluba, ahonnan telefonon hívhattam a csíki vadászok–horgászok társulatának székhelyét. Visszafelé a telepre, annak egyik munkása is felkérezkedett a kocsiba. Hamar ráismertem az illetőre, hiszen nem valami szép emlékek fűznek hozzá. Bár ő huncutul tagadta, hogy lett volna még valahol találkozásunk. Mondtam neki, hogy emlékeztetni fogom őt erre a megfelelő helyen. Ahogy megérkeztünk a telepre, menten előhozakodtam a kora nyári esettel, amelynek éppenséggel ő volt a főszereplője. A nevét is megtudtam, annyi idő teltén nem hozom szóba, hagyom a feledés vízébe merülni. Harmadmagával orvhalásztak a Szeges patakában, rövidnadrágosan hálóval fogták a balint, ide húzódtak fel ívás idejére az Oltból. Könnyen összeszedhettem volna parton hagyott ruhájukat. Nem tettem. S mert szólni mertem, hogy a halat horoggal és engedéllyel szokás fogni, dühödten támadt rám. Menekülnöm kellett a helyszínről… Erre az esetre emlékeztettem az illetőt, nem feledve tudomására hozni, hogy lámcsak, milyen kicsi a világ. S végre szemébe nézhettem támadómnak, mert már akkor feltettem magamban, hogy addig nem nyugszom, míg nyomára nem bukkanok. Utóbb csodának tartom, hogy a szarvasmentés kapcsán ennek is eljött az ideje.
Megérkezik Csató Imre (sajnos e nagyszerű emberre is , mint néhaira tudok emlékezni), a Csíki Horgászok és Vadászok Társulatának titkára a saját „Daktarijával”. Előtte is tisztázódott a nyári eset. Az illető mentségére szóljon, hogy ott menten felajánlotta segítségét a szarvasmentéshez.
Érkezésünkre a gyönyörű állat felriadt, horgasinán vérző sebekkel. Farkasok támadtak rá, azok elől menekült – mondja a szakavatott vadász. A vízben pedig sebeit vontatta, gyógyítgatta. Gyorsan felugrott, s a parton túl eltűnt a sűrű növényzetben. A beteg szarvast ki kell lőni – így határoztak a vadászok, s visszatértek puskáért a közeli városba. Én ott maradtam, s magamban azért szurkoltam, hogy bár ne találnának rá a vadászok.
Megérkeztek a puskások, felhajtották a folyó bal oldalán a bokros, csetenes területet, de a szarvasnak sehol sem találtak nyomára. Én ennek kimondottan csak örvendeni tudtam. Sőt másnap, harmadnap sem bukkantak rá.
– Ez megélt – újságolta néhány nap múlva Csató Imre, s jószerint ő is örvendett annak, hogy nem kellett kilőni a szép állatot.
Én úgy tartom, hogy csodaszarvas volt, azért jött, s tűnt el nyomtalanul, hogy engem vezessen nyomra…

Kristó Tibor

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.