7. A vízihal

112

A ’89 után megjelenő földtörvények adták a lehetőséget a kollektivizáláskor elvett földterületek visszaigénylésére. Megmozdult a népség a gazdálkodás új alapokra helyezésének hitével, lelkesedéssel szerezték vissza felmenőik földjeit, ám nem mindenhol történt zökkenőmentesen. Voltak túlkapások. Néhány gazda Oltra rúgó területeit egészen a folyó vizéig kertelte be. Ez még megjárta volna, de a kezdeti lelkesedés kezdett egyre alább hagyni, néhol már nem nagyon, vagy egyáltalán nem kaszálták meg területeiket a gazdák. Derékig ért a fű, a gaz. Történtek, történnek most is bakalódások a horgászok és a tulajdonosok között. A horgászok arra hivatkoznak, hogy szabály szerint egy keskeny sávon járhatják a folyók és patakok mentét mindkét oldalon. A gazdák ezt nem fogadják el, inkább kertelnek…
Sokféle ember jár a vizek mentén. Számos roma család tölti itt a nyarat, víz van, s harapnivaló is lovaik számára. Napközben a város negyedeit járják, feltankolnak innen-onnan élelemmel. Másnap füvesebb területeken telepednek meg. Az utánuk maradt szemetet szél hordozza szanaszét, a folyó vizén klotyognak a felgyűlt műanyag palackok. Szekérderéknyi háztartási szemetet fuvaroz ki a partra a lakó is, melyet nagyobb esőzésekkel a folyóba sodor az ár. A kutyasétáltató örömét leleli abban, ha éppen a horgász mellett dobhatja be kutyáját a vízbe. Sihederek dobálnak köveket a vízbe. Ilyen esetekben pakolhat a horgász, indulhat csendesebb helyeket keresni. Ezeket a csipkelődéseket nem szabadna figyelembe vennie, fegyelmeznie kell magát, mert hamar kifognak rajta. Csakhogy a horgászok egymásnak is okozhatnak bosszúságot: elfoglalják egymás helyét, akadályozva a már régebbről itt tartózkodót a halászásban. Még inkább igen, hogyha csukára vadászik a jövevény, mert blinkerek, forgok, bokorugrók, bojlerek dobálásával alaposan megzavarja a békésebb halakat, melyekre elődje berendezkedett, s be is etette a helyet. Szedheti megint a cuccát, s állhat tovább. Jobb így tenni, mintsem vitába bonyolódni, hosszú az Olt, a Dunáig lehet követni folyását. Amint a parton megjelenik egy számomra ismeretlen horgász, már a mozdulatairól, szavai után ítélve rájövök, hogy mennyire vérbeli, avagy csak pancser.
– Mondják, hogy mostanában sok vízi halat fogtak, milyen lehet az, melyik halfajhoz hasonlít – hallom a túlparton paducra hajtó két horgász beszélgetését. – Itt az Oltban ilyen nincs, az a tavakban otthonos.
– Maga fogott-e már vízi halat? – kiált át egyikük.
Nem tudok válaszolni. A két román szaktárs a paducokat kenyérbélgalacsinokkal fogja. Hosszú bottal, az apró horogra szerelt csalit ügyes mozdulatokkal dobják át a túlpart martja alá, s ott úsztatva több hal akad a horogra, mint amennyi lemarad róla.
Szokásom szerint a hidak alatt, pallók környékén örömmel horgászok. Szép tiszta vízben élmény nézni a hídról a mélyben úszkáló halakat. Futóólmos készséggel akár márnákat is lehetne fogni. Most nem megy. Mindhiába mozgatom orruk előtt a felcsalizott horgot, bökdösik csak, nem harapnak.
– Milyen halak ott lenn azok a szépek? – kérdi karfára csipeszkedve egy suttyó legényke.
– Vízi halak – mondom.
– Ilyenek is vannak itt?
– Azt mondják, igen – felelem.
– Hát maga milyen halász, hogy nem tudja, hogy milyen hal az? – jön az újabb kérdés.
Egyre kezdett érdekelni a vízi hal meséje. Valóság-e, vagy csak packázás.
Ritkábban tavainkban is próbáltam horgászni: a csíkrákosi ülepítőben, a Suta-tóban, az Olt holtágán, s nem különben Csíkszépvízen. Ide is volt engedélyem. A fenekező készséget, melyre etetőkosár is volt felszerelve nagyon messze be lehetett dobni, hosszú bottal könnyedén. Kitámasztva a botot a partra csak figyelni kellett annak hegyén a mozgást, berántani, s máris lehetet csévélni kifelé a halat. Dévérek, s főleg kárászok, balinok, sügérek népesítik be a hegyi patakok táplálta tavat. Nem dicsekszem nagy trófeákkal. Beértem méretesebb dévérekkel, sügérekkel, balinokkal. Aztán a napközben folyton fúvó szél sem kedvez a pecázásnak, fenekező készséggel még érdemes próbálkozni, mert egyébként is a tó alján kutakodnak ezek a halak. Csukát itt még nem fogtam, pontyot sem, viszont májusban, cserebogárjáráskor szebbecske süldő balinok akadtak meg horgomon.
A múlt év nyarán egyik horgászbarátommal futottam össze a piacon. Lelkendezve hívott, hogy nézzem meg a vízi halat autója csomagtartójában. Ez kapóra jött, kíváncsi voltam rá. Felnyitotta a tetőt, s én egy gyönyörű (a mérleg szerint 10 kilós) pontyot láthattam.
– Na, ez a vízi hal! – így a barátom, aki még az élmény hatása alatt volt, s mesélni kezdte a szerencsés fogás történetét.
Csíkszépvízen a tóban fogta. Most már értettem, hogy az innen kiszedett nagy példányokat emlegetik szép vízi halként…

Kristó Tibor

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.