6WMNs

70

Látszólag értelmetlen betűhalmaz hívja fel magára a figyelmet a Megyeháza Galéria legújabb kiállításának plakátján. De hogy jól választottak a szervezők, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy figyelemfelkeltőnek bizonyult a 6WMNs. Azaz hat nő – ha megfejtjük az angol nyelvű betűrejtvényt. A Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és Hargita Megye Tanácsa támogatása révén létrejött tárlat anyagát egy hetedik nő, Túros Eszter méltatja.

Hat művész, hat nő, grafirkások képei egy közös térben. Nem egy alkotóműhely tagjai, mégis sok minden összekapcsolja őket. Nők, művészek, pedagógusok és nem utolsósorban csíkszeredaiak. És bár nő mivoltuk inkább ürügy a közös megmutatkozáshoz, képeik a nőiségükről is beszélnek. Puha tájakat látunk, meseszerű látomásokat, egymásból kibomló, egymástól idegen, a háromdimenziós képek terében összebékülő anyagokkal, íveket, gömbölyded formákat, naplókra emlékeztető intimitással elénk tárt képi fragmentumokat, kipárnázva. Mintha egy biztonságosan zárt térben lennénk, és ez a bezártság nem kelt félelmet, inkább a bizalom jele. Itt magunkban lehetünk, itt valóban a képekkel lehetünk, szóra bírhatjuk, megszólaltathatjuk történeteiket, amelyek egymás környezetében csak még gazdagabbá, izgalmasabbá válnak. A beengedő tájak, a puha, meleg, párnás felületek egyre beljebb csalogatnak, az emberi alakokra emlékeztető hangszerek húrjain hívogató zene szól, mind beljebb kerülhetünk, ahol egy sajátos atmoszféra kerít hatalmába, álom és valóság elegyéből gyúrt, időnként hevesen izzó, máskor hűvösen simogató képi varázslat, melyet e hat művésznek, nőnek – művésznőnek – köszönhetünk. Kiállításukkal a Grafirka Egyesületet is ünnepeljük, azt az áldozatos, önkéntes tevékenységet, amelyik közel tíz éve kreatívan foglalkoztatja a gyerekeket. Bár az alkotókat ismerjük korábbi kiállításaikról, mindannyian közismert művészek, grafirkás tevékenységük elsősorban a gyerekek által volt ismert, a számukra szervezett tehetségkutató és tehetséggondozó rendezvények által, kreativitásra ösztönző versenyek, kiállítások és alkotótáborok szervezése által, amelyek megvalósulásában az itt kiállító művészeknek mind fontos szerepük volt. Most pedig úgy érezték, eljött az ideje, hogy Grafirkásokként is bemutatkozzanak.
Bakó Klára nemcsak az egyesület alapítója, lelke, hanem egy nagyon tevékeny, sokoldalú személyiség, akinek a rendszeres alkotás mellett van energiája szervezni, pályázni, bábozni, tanítani, gyerekekkel, fiatalokkal kreatívan foglalkozni, hogy a magánéletben betöltött szerepeiről ne is beszéljünk. Bakó Klára a textiltájak mestere, a vibráló, élénk színek és a különböző, többnyire természetes anyagok bravúros társítója – ezúttal mesékkel köszönti közönségét. Alkalmazott művészetét is behozza a kiállítás terébe, egyenrangúvá téve azt többi alkotásával. Az volt a terve, hogy megmutatja közönségének egyik megszállottságának tárgyait, a bábozásét. Először csak textilvázlatokat szeretett volna kiállítani, bábelőadások lehetséges díszletelemeit, ezáltal is érzékeltetve, hogy mennyire élő, friss szenvedély ez az ő életében. Alkotás közben azonban ellenállhatatlan csábítás kerítette hatalmába, az anyagok, színek vonzása. Kész díszletek, figurák is születtek, melyek már csak arra várnak, hogy valaki meg is szólaltassa őket. Ez utóbbit nem mellékesen említem – Bakó Klára számára a bábozás öröméhez nemcsak a báb és díszletkészítés tartozik hozzá, vagy a bábok mozgatása, nemcsak a vizuális lehetőségeket látja benne, hanem anyanyelv éltetését, művelését is szolgálni kívánja.
Csillag Imola – míg korábban főként batikolt, a vitrailok színpompájában tündöklő, fákkal teli tájait ismerhettük, az utóbbi időben új technikával kísérletezett, melyet Székelyvarság gyönyörű tájai, természetes egyszerűsége, érintetlensége inspirált. E sajátos technika, a száraznemezelés tűszúrásos technikáját idézi, ám annak térbelisége itt síkra vált, pontosabban egy másfajta térhatást eredményez. Csillag Imola most nagyon egyszerűen, finoman fogalmaz – azzal dolgozik, ami természetes. A hagyományos felől közelít. Nem vagy alig használ színeket, nem festi a gyapjút, hanem annak természetes színeiből hozza létre tájait, melegséget árasztó, érintésre, simogatásra késztető térbeli képeit, egy hívogató, ugyanakkor megbízható harmóniát. Ránézésre olyanok ezek a tájak, mint valami káprázat, vibráló felületek, melyek, ha szerencsénk van és jó a világítás, a leheletfinom gyapjúszálak árnyjátékával csak fokozzák az élményt – törékenynek, sérülékenynek tűnhet mindez, valójában ez a finom, puha varázslat, béke nagyon is strapabíró, nem olyan könnyű tönkretenni.
Keresztes Györgyi festményein olyan belső dallamokat szólaltat meg, melyek egészen mélyről, gyakran nagyon erőteljesen, máskor lágyan-szinte simogatóan törnek felszínre. Absztrakt és figuratív dimenziók sajátos, mondhatni személyes egyensúlyát teremti meg, ösztönösen. Az érzelmek foglalkoztatják, a különböző lelkiállapotok képi megragadásának lehetőségei. Az válik képpé, ami feltétlenül képre kívánkozik, ami ösztönből oda kívánkozik – a foltok, a formák, a motívumok. A jón oszlopok volutáit idéző csigaformák magukban hordozzák mindazt a kecsességet, nőiességet, amely az ókori görög oszloprendet is jellemezte és amely Györgyi kézjegye is lehetne. Az elmúlt tíz év munkásságának kedvelt darabjait láthatjuk itt, annak különböző bugyraival, érzelmi spiráljaival, finom szólamaival – bár a most látható történet körülbelül tíz éve kezdődött, a kiállítás terében sorozatként ható munkákból kirajzolódó vizuális történések nyitottak, és ezt nem csupán a legfrissebb munkák lüktetése, a nézők számára többnyire észrevehetetlen befejezetlenségük jelezheti, hanem az idő múlásával, az új és új alkotásokkal egyre szaporodó nézőpontok is.
Mezey Ildikó rajzos világáról azt szokták kiemelni, hogy egyszerre nőies és meséket idéző, bár saját környezetéből inspirálódik, alkotásai messze rugaszkodnak a valóságtól, látomásszerűen, ugyanakkor nagyon bensőségesen tárják elénk a művész legszemélyesebb gondolatait, vívódásait, élethelyzeteit. Mindezek mellett fontosnak tartom hangsúlyozni Mezey Ildikó folyamatosan kísérletező, egyre inkább térbe kívánkozó, az installációk műfaja irányába elmozduló gesztusait.
Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a gyakorlott és mindig magával ragadó illusztrátorról sem. Mostani alkotásai akár illusztrációkként is értelmezhetőek, egy fiatal kortárs költő, Áfra János Ami visszafordít című versére, de ahogyan az igazán jó illusztrációk önmagukban is jól működnek, Mezey Ildikó álmatlanságtól hűlt párnái, a hiány szülte szürkület, a verstöredékek egy nagyon mély, ugyanakkor nagyon intim személyes teret képeznek. A frottázstechnikával létrehozott párnák olyan dimenziót tesznek érzékelhetővé, ahol a legbelsőbb, legmélyebb és legőszintébb gondolatok artikulálódnak.
Szentes Ágnes – sorozatba szerveződő textilképei a különböző textúrák könnyed és nagyvonalú egymás mellé helyezéséből adódó kísérletező játék eredményei. Nagyon kellemes, meleg hatású felületeket képez. Képei capricciók, mondja – csapongása azonban nagyon határozott keretek között történik. A felületek, textúrák játéka, a különböző anyagok és színek szabad társításai, a tört fehérek egyensúlya, a kékek felmelegítése, a szőrmék és bőrdarabok leheletfinom anyagokkal való kombinációja, az erősnek tűnő társítások nagyon szépen kibékülnek, harmóniákba szerveződnek Ágnes képein. Csapongása visszafogott, de ebből a visszafogottságból azt érezhetjük, hogy eddig tart a capriccio, az alkotó így szabad, számára így természetes. Szentes Ágnes különösebben nem tematizál, egyszerűen – és életkörnyezetét tekintve magától értetődően – vonzzák a különböző anyagok, textíliák, a velük való játék, kísérletezés, és hagyja is, hogy ez a bűvölet működésbe hozza fantáziáját, kreativitását.
Váncsa Mónika – mesés, játékos, barátságos világa ezúttal új árnyalatokat mutat. Másfajta meséket látunk, mint amiket tőle korábban megszokhattunk. Bár képeit most is benépesítik a különböző élőlények vagy mesebeli szereplők, ezek most nem sajátos bájukkal hatnak, hanem a már-már sablonszerűvé redukált – stencilekre emlékeztető – ismétlődések dinamikájával, az ismétlődések adta lehetőségek felmutatásával. Mintha minden megsokszorozódna – az ún. szereplőktől, a legapróbb motívumokig – ez egyrészt úgy is működik, mint kompozíciós játék, másrészt nyitásként is értelmezhető a nézőpontok sokszorozhatóságát illetően. Talán ebben az összefüggésben ítéli halálra a gyerekkor féltve őrzött relikviáit, feszíti keresztre, belezi ki a kedves mackókat, talán ebben az összefüggésben siratja a szerelmes Piroska a gonosz farkast. Ez a mese játékosan groteszk, bájosan abszurd.
Ha már hat nő – a női nézőpont reflexszerűen adódik. Bár amit itt látunk, a szó művészettörténeti értelmében nem nőművészet, kétségtelenül nőiként is szemlélhetjük. Érdemes tenni egy próbát!

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.