’36-ban nem így volt…

87

Könyvtárunk kinőtte a lakást, a mezőgazdasági szakirodalommal, a sportirodalommal és még néhány ritkábban használt tudománnyal foglalkozó kötet hátrakerült a műhelynek épült fa épületbe. De ott van a Tanuló könyvtár sorozat sok kiskönyve, az Előre sorozatok, a Népszerű Tudomány sorozat, amit a háború után az Orosz könyv adott ki, csak szovjet szerzőktől, de amiből nagyon sokat tanultam a technika tudományából.
Az olvasás éhsége a családi könyvtárból, a fenti kis könyvekből és néhány ismerős „feleslegessé” vált könyveiből volt csillapítható. Ők vagy anyagi okokból váltak meg ifjúkoruk kedvenceitől, vagy ha szem előtt voltak, nem merték otthon tartani azokat, igaz, néhányat ők maguk áldoztak fel a tűz oltárán. (A kolozsvári ószer, „a párizsi áruház” is forrása volt néhány olvasnivalónak, akkor vettem meg a Montana lóra kap, a Futótűz címűeket, az irodalmi ponyva kategóriában, de A közveszélyes embert is ronggyá olvasta az A és B osztály, aztán az idők folyamán „valakinél ottmaradt”. Akkor, amikor kommunista és ateista „átnevelésünket” sok-sok brosúra, azaz pár lapos könyvecske is igyekezett szolgálni, a ponyvaregényeket becéztük „amerikai brosúrának”.
Egy ilyen nosztalgiautazáskor került elő a Gazdatudomány, 1939-ben vette meg Édesapám, ez volt talán a jogászember első mezőgazdasági szakkönyve. 1936-ban adta ki egy szerzőpáros, belső címlapja kétnyelvű, engedélyezte a Ministerul Agriculturii si Domeniilor… (= Mezőgazdasági és Uradalmi Minisztérium) és nyomtatta a kolozsvári Minerva. Érdekes az Előszó is, „a gazda munkája abban is különbözik másokétól, hogy három dologtól függ, a természet, a tőke és a munka, …a gazda nagy varázsló, szervetlen anyagokból növényei segítségével szerves anyagokat gyárt”. Akkor még érvényes volt az a megállapítás, hogy egyedül a növény képes megélni földből, vízből, levegőből, ma már sokan megélnek föld nélkül is, és nem is rosszul…
Van annak jó 15 éve, egy magyar lapból másoltam ki egy móri mezőgazdász mondását: „Ha mesterséget változtathatnék, csak olyan választanék, ahol az eredmény nem attól függ, hogy esik van sem az eső”.
És néhány akkori tény, a kisebbségi sorsba jutott erdélyi magyarságnak több mint háromnegyede mezőgazdálkodással foglalkozik…, minden nemzet megmaradásának talpköve a földmívesosztály…, minden eszközt meg kell ragadni a mezőgazdasági szakoktatás érdekében… a magyar nyelvű szakoktatás fellendítéséért… És végül egy alapgondolat, a gazdálkodás alapja a növénytermesztés… (Emberi, állati táplálék, nyersanyag-képzés.)
Ennyit ismételtem el a szinte 100 éves kézikönyvből, amely valóban a gyakorló gazda bibliája lehetett a halvaszületett kollektivizálás kezdetéig.
Emlékeim, innen-onnan, a „dicső” múltból.
– Konstancai értekezlet, mi még diákok vagyunk, de a szórakoztató, általában szovjet film előtt van híradó. Az ország első embere kivallatja a gazdatársadalmat, hány órát, hány napot esznek hiába a lovak? Sokat, jelentik a szakértők. Ki velük! A lóállomány nagy hányada mint haleledel, kisebb része, mint „kísérleti nyúl” végzi…
– Mezőgazdasági gyakorlat. Ha nincs munkaerő a pityókaszedéshez, a párt segít. Jönnek az iskolások, sok-sok busszal, idegeskedő tanárokkal. Gépszám nem elegendő, a diákok azért nem haragszanak, elszórakoznak, focizni is lehet a mezei utakon. Titkos számítás, a buszokra kifizetett összeg nem fedezi a felszedett burgonya értékét. Tanári megállapítás: arra jó ez a mezőgazdasági gyakorlat, hogy meggyűlöltesse a diákokkal ezt az ősi mesterséget. Egyedül a sporttanár elégedett, megtanította a fiúkat vetődni, ha meglátnak egy nagyobb gumót vagy egy rémülten futkosó egeret. De segítenek a gyárak is, munkásaik a kis vederben (vagy nagyobban) naponta hazaviszik a pótjavadalmazást, természetben…
Nyugati szomszédunk is bevezette a közös gazdálkodást, a megtermelt javak értékesítésénél voltak bajok. Míg nem lehetett a terményeknek bár egy részét helyben feldolgozni, addig „az alma mosolygott a fán, a paraszt meg sírva nézte”. Kiutat jelentett, amikor ott mellőzték a köztes, felvásárló állami vállalatokat, akik olcsón vették, drágán tették a dolgozó nép asztalára a mezőgazdasági termékeket. Nálunk is, nagy későre alakultak agráripari tanácsok, ipar nélkül, egyedül a fafeldolgozás billentette néha helyre a pénzügyi egyensúlyt.
És ami biztató, olvastam a helyi sajtóban, hogy néhányan otthagyták adminisztratív munkakörüket, „beálltak” mezőgazdának, mások tejtermékeket gyártanak, epret, ribizlit és egyebet is termelnek, és kérésre házhoz is szállítják azokat, vagy éppen a házi kosztot.
„Vissza a természethez”, rousseau-i jelszóval.
Megbecsülendő a „Vidéken, természetben, itthon” néven kezdődő mozgalom. Hátha az alma nem fog többet szégyenkezni, mert a banán árban már utolérte, igaz, ez a legismertebb gyümölcs sem hazai gyártmány.
Én még reménykedem, hogy a vaj, ami duplájára hízott, nem zsírfokban, hanem árban, felkelti egy nagyobb tehénállománnyal rendelkező székely gazda érdeklődését… de kapható legyen, nemcsak hetente egyszer a piacon, hanem állandóan a kedvenc kicsi boltomban is.
S hogy még nyugat is ráébredt valamire, Martin Clunes az Igazi lóerő címen igyekszik a benzingázas világot megmenteni, a ló nem csak mint sporteszköz, de mint hűséges igavonó is feltámadhat.
És a magyar nyelvű mezőgazdasági szakoktatás? A mi évfolyamunk (1956–1962) volt az utolsó, mely felét még magyarul végezte a főiskolának, és van a medencében még „Agró”, csak egy kicsit feljebb költözött… Lehet, hiányoznak az Aranykalászos gazdák,de nem csak Svájcban lehet fejlődni…

Szathmáry János, Gyergyószentmiklós

Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.