3. Vízért jöttem!

191

A kilencvenes években gyakran kerékpárral jártam a vizek mentét. Ennek jóval több előnye volt, mint hátránya. Nem kellett valahányszor összeszedni a botot horgászhely­váltáshoz, s kerekezés közben nagyobb rálátás esett a folyó azon szakaszaira, ahol érdemes volt vízbe mártani a csalit. Nyaranta a méretes balinok fogásához jól bevált csali volt a sáska, főleg a nagy zöld színű, nemkülönben a sárga és a barna hasú is ugrásra késztette a pisztrángot (az Oltban inkább a szivárványosak honosodtak meg, a közelebbi telepített tavakból kerülhettek a folyóba nagyobb áradáskor, vagy pedig vízi madarak lábaira tapadt ikrákkal érkeztek a folyó vizébe). A balin is előszeretettel csapott rá, néha már a felszínen vadászott rájuk.
Itt jut eszembe, hogy sáskafogásra beidomítottam egyik unokámat, aki akkor óvodáskorú volt. Én pedig aprópénzzel jutalmaztam, szorgalmazva „kígyókölykök” fogására – így becéztük a zöld sáskákat, amelyeket közelünkben nagy szorgalommal gyűjtögettek a gólyák is. Ősszel, óvodakezdéskor az óvó néninek arra a kérdésére, hogy mivel töltötte a szünidőt, Hunor úgy válaszolt, hogy segített nagyapjának „kígyókölykök” gyűjtésében. Szegény óvó néni a kicsi édesanyjától próbált tudakozódni arról, hogy milyen nagyapa lehet az olyan, aki ilyen foglalkozásba vonta be unokáját. Persze, hogy derűre váltott a helyzet tisztázása.
Már azért is jó volt a nyári meleg napokon kerékpárral járni a víz mellett, mert menet közben néhány üveges sört elrejtettünk a bokrok alatt a vízben, s visszafelé jövet istenien jólesett a „behűtött” sörök kortyolgatása, s főleg igen, hogyha még jó fogással is szerencséltetett a folyó.
Egyik augusztusi napon épp balindáztam az Olt egyik általam kedvelt szakaszán, amikor a túlsó parton megjelent egy testesebb horgász, teljes öltözetben. Horgászmondás szerint úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa. Hátizsákjából botok kandikáltak ki, oldaltáskája tömve cuccokkal, sokzsebű nadrágja rekeszeiben csalisdobozok domborodtak. Vadászkalappal a fején, hosszú bottal vallatta a vizet. Az Olt Csíkszereda és Oltfalu közötti szakaszán, a nagykanyarban több méter magas partról dobta be blinkerező készségét a sodrásba.
– Mióta tartózkodik itt, észlelt-e csukamozgást? – kérdezte.
Én meg mutattam az egyik bokor felé – szájamra tett mutatóujjammal csendre intve, hogy az alatt, mélyben nem ártana próbálkozni, „kanalazza meg” ott is a helyet…
– Úgy kivetem onnan, hogy a farka füstölni fog – így a horgászunk, s ahogy hajította a készséget, azonmód besuvadt alatta a mart, és ő teljes „fegyverzetben” a felzavart vízben találta magát derékig, s már evezett is a sekélyesebb felé, ahol aztán partra evickélt.
Engem majd megfojtott a nevethetnék, összeszedtem botomat, megfordultam, biciklire pattantam, nyomtam a pedálokat. S most már nevethettem kedvem szerint, istenigazából, a már egyre forróbban tűző nap alatt.
Na még ezek hiányoztak, gondoltam magamban a rajkókaraván láttán.
– Nem látott-e a vízben egy döglött malacot, halász úr?
– Én igen, ott úszik lefelé a kanyar felé.
Tudtam, hogy így szabadulhatok tőlük, s nem kuncsorognak halért, netán szivarra való pénzért. Az ostoros dádé rácsapott a gebére, s tovazörögtek, mögöttük egy sovány kutya loholt…
A mostani csaracsói új híd helyett, egy régi, fából ácsolt, egyre rozogább híd állt. Ott és annak környékén, több hallal, főleg balinnal kecsegtető horgászhelyek voltak, jó csaliúsztatható, csábos helyek is, amelyeket fenekező készséggel nem ártott megvallatni. Az új híd megépítésével változott a terep, új öblök is keletkeztek. Sokan járnak oda most is horgászni. Ott tartottam, hogy épp errefelé biciklizek, s mert egyre gyötört a szomjúság, szokás szerint a hídon túl az egyik házhoz szoktam bejárni friss kútvízért, ami kedvemre való volt, hűs, finom ízű, általában ebből szoktam megtölteni flakonomat. Gondoltam, megint betérek, s vizet kérek, s de mert rest voltam idejében leszállni a kerékpárról, kihúzott bottal kezemben, az enyhén lejtős dombról gyorsuló kerekekkel nekicsapódtam a bejárati kapunak, a bicikli kint, én meg bent találtam magamat. A zajra az udvaron tevékenykedő idősebb asszony lett figyelmes, akinek csak annyit tudtam hirtelenjében kinyögni, hogy: vízért jöttem. Ismerős voltam számára.
– Tán az Oltban nincs elég víz? – jegyezte meg, tréfának szánva kérdését a néni.
– Vanni van, de nem iható – válaszoltam én is akként.
Beértem annyival, hogy eltörött a botom hegye, s a kerékpár kormányát egyenesbe kellett szednem. Már nem nagyon volt kedvem a horgászáshoz, inkább sáska-csalikészletem feltöltéséhez fogtam. Ami abból állt, hogy a fűszálakon ücsörgő ugráncsokat próbáltam elkapni. Jók lesznek azok másnapra is, majd otthon dobozostól becsenem a hűtőszekrény aljába. Hátha nem veszi észre a feleségem. S ha igen, megint úgy járok, mint múltkor, kidobja azokat a szemetesbe. S másnap kezdhetem elölről a sáskavadászatot. Megvan már hozzá a módszerem, de akkor is időt kell rá áldozni, pedig szívesebben eregetném azokat mihamarabb a vízben. Mert főleg a forró napokon, a korai hűvös órákban érdemes próbálkozni. Jobbak az esélyek, a balinok is ekkor früstökölnek, később alábbhagyják. Ők nem ragaszkodnak a déli ebédhez, főleg nem tűző napsütésben.
Hazafelé, amint elértem a vízben tárolt sörösüvegemig, s szájamhoz emelhettem, az futott át az agyamon: hogy néhány órával előbb máson nevetgéltem, immár magamon is röhöghetek. Hajoljon a bot! – így szól a horgászjókívánság. Lám csak, az enyém ez alkalommal nem hajlott. Törött…

Kristó Tibor

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.