1568–2017

67

Az elmúlt péntek volt a vallásszabadság napja. Ha ez csak most (kedden és az előző mondat elolvasása után) tudatosul, azért még nem kell felrúgni a macskát – másfelé sem igen ünnepelték.
Ezt a napot a Magyar Unitárius Egyház zsinata karikázta be másfél évtizeddel ezelőtt a naptárban, arra emlékeztetve, hogy az 1568. évi tordai országgyűlés törvénybe iktatta – a világon addig sehol sem ismert mértékben – a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot. Ennek kapcsán a következőket szokás idézni: „(…) a prédikátorok minden helyen az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és a község, ha venni akarja, jó, ha nem, senki rá ne kényszerítse az ő lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, kinek tanítása neki tetszik. Ezért senki a szuperintendensek közül, se mások a prédikátorokat ne bánthassák, ne szidalmaztassék senki a vallásért senkitől, az előbbi constitutio szerint és nem engedtetik meg senkinek, hogy a tanításáért bárkit is fogsággal vagy helyéből megfosztással fenyegessen, mert a hit Isten ajándéka, ez hallásból lészen, mely hallás Isten igéje által van.” Szemléltető anyagként pedig Az 1568-iki tordai országgyűlés című festményről készült fényképet szokás nézegetni (a vászon a tordai múzeumban van), amit Körösfői-Kriesch Aladár festett a honfoglalás ezredik évfordulójára és Torda-Aranyos vármegye, illetve Torda város elöljáróinak unszolására. A tizenkét négyzetméteres, mozgalmas és sokalakos képen az erdélyi unitárius egyházat megalapító Dávid Ferenc a központi alak, amint szívére tett jobb, kinyújtott bal karral áll és néz az Isten irányából érkező jóindulatba, türelembe és szeretetbe, vagy csak egy, a nyitott ablakon betóduló fénysugárba – értelmezés kérdése. (A festő erdélyi rokonainak Enyedhez közeli festői birtokán, egy csűrben festette meg a képet, akár innen is jöhet a drámai chiaroscuro.)
Konfirmáló korú fiúként nagyon büszke voltam az innovátor Dávid Ferencre, úgy képzeltem el, mint valamilyen mérnököt, aki kitalálta és megalkotta a villanykörtét az olajmécses helyett, vagy a sugárhajtású repülőt, vagy az aszpirint. Írtam is hozzá egy nagyon rossz verset, amit büszkén felolvastam valamilyen ünnepségen (szerencsére akkor már rég halott volt, a gyülekezettől pedig utólag kérek elnézést). És persze büszke voltam a tordai országgyűlésen kihirdetettekre, hogy Erdélyt a türelem és tolerancia helyévé tették, s mindezt európai (azaz világ-) premierként. Egyébként legalább annyira büszke voltam a csíksomlyói búcsúra is (a család fele katolikus), amikor álltam a tömegben, vagy mondták a tévében, hogy hány százezer ember gyűlt össze az én városom dombján. És sokáig nem értettem, hogy a majdnem-drusza erdélyi fejedelem, aki lám, milyen okosan istápolta az emberek, gondolatok és felekezetek közötti türelmet, néhány hónappal korábban miért idegesítette fel magát annyira, hogy a jó csíki, gyergyói és kászoni székelyeket erőszakkal hitükből kitéríteni indult. Később aztán (valamennyire) megértettem az összes fenti dolgot, a szellemi és történelmi összefüggéseket, a kor kihívásait, lehetőségeit és kényszerhelyzeteit, csak elég sokat kellett olvasni hozzá.
Most pedig azt olvasom, hogy a magyar emberi erőforrások minisztere Tordán, a vallásszabadság 449 évvel ezelőtti kihirdetése alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten arról beszélt, hogy a világban élő magyarságnak együtt kell ünnepelnie azt, „amit Erdély adott a magyarságnak, Torda adott a magyar kereszténységnek, és amit a magyarság adott a világnak”. És még arról, hogy jövőre nemcsak a tordai országgyűlésnek lesz kerek évfordulója, hanem az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésnek is, ahol kimondták, hogy jár a „teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népeknek. Minden nép számára a saját nyelvén biztosított oktatás, közigazgatás és ítélkezés az illető néphez tartozó személyek által. Egyenlő jogok és teljes autonóm vallásszabadság az állam minden felekezete számára”. Párhuzamában kiemelte a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium, a Székely Mikó Kollégium, a csíksomlyói búcsúnak az UNESCO védett szellemi örökségek listájára kerülésének ügyét, és kérdőjelet tett a mondata végére.
A párhuzam nyilván nem helytelen. Nekem azért valami más is eszembe jut, ha a tordai országgyűlésen megállapítottak szellemiségére gondolok. Elvonatkoztatva a történelmi (háttér)helyzettől, az ott és akkor leírt sorok nemcsak a (bevett) vallások szabad, retorziók nélküli követésének, gyakorlásának és terjesztésének lehetőségét mondják ki. Nemcsak azt, hogy mindenki mehet belátása szerint keresztben vagy gömbben kicsúcsosodó templomba, hallgathat olyan prédikációt, amely neki tetsző, s lelki-szellemi épülésére szolgál. Hanem az identitás szabadságához való jogot is. Vagy fordítva, a szabad identitáshoz való jogot is.
Azt pedig nem adhat más. Elvenni sem szabadna másnak. És számon sem tudjuk kérni máson.

Burus János Botond

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.