1240 méteren a Kolos-tetőn

69

Ezt a csodát látni kellett! Bizony. Ez nekünk, kivételesen a 2018-as év első napjaiban megadatott.
Nehéz róla írni, mert ezt látni kell, kellett, bár a fotók valamit visszaadnak az élményből, de ezért ki kellett mozdulni a városból és elmenni a Szépvíz melletti Szalonka-völgybe. A gyűjtőtó feletti 800-900 méteren lévő ködhatárt elhagyva a havas táj is jelezte, hogy itt fenn a tél az úr, míg lent a völgyben tavasz van.


A nagy „ködtengerben”, felfedeztük a Nagy-Somlyó kilátóját, ahová a január 2-i újévköszöntő túránk vezetett. Hiába: „a Kis-Somlyó, Nagy-Somlyó a miénk, úgy érezzük, hogy a miénk, örökre!”, bárhová is sodorjon az élet. Mindenkinek kívánok hasonló élményeket a közelgő napokban, hónapokban, aki el tudja hagyni a várost. BUÉK!… de legfőképpen egészséget, mert ha ez nincs, akkor semmi nincs.
A Boldogasszony papucsa csapata, a Kolos-tetőn méltóan megemlékezett a SICULICIDIUM mártírjairól, a székely áldozatokról, egy túratársunk versmondását hallgatván. Jut eszembe: Imets Dénes, aki sokunknak volt zenetanára, népszínművet írt a Madéfalvi veszedelemről. A hajdani „Jöjjön velünk”-ösökből sokan járták be ezt az utat előttünk, megtekintvén az akkori előadást, akár bakancsosan is.
És a kilátás, ami ott fenn fogadott! Ezért nem kell feltétlenül elmenni a messzi ausztriai Alpokig! Voltunk vagy 28-an. Megértem a 70 év feletti túratársakat, akik nem vállalták a hosszabb visszautat.
Még megálltunk egy kicsit csodálkozni a tetőn, ahol hatalmába kerített a végtelenben való létezés érzése. A lefelé ereszkedéskor némelyeknek a fenéken lecsúszás egyszerűbbnek tűnt, a bátrabbak éltek is ezzel a lehetőséggel. Kis ideig néhányan újra gyereknek éreztük magunkat.
Sajnos ez az érzés hamar elmúlt, amikor beértünk a ködbe.
Érdekes, hogy időben későbben jött vissza az emlékek, lebegés megélése. A készült fotók otthoni újranézése visszaidézte a megélt pillanatokat. Csak hálás tudok lenni a lehetőségnek, hogy ott lehettem és érezhettem a természetet, ami nem kilökött magából, hanem befogadott. Ehhez kellett az elcsendesülés és a szemlélődés.
Lent az autóknál vártak a többiek, már égett a tűz. Gyorsan szalonnát sütöttünk, és mielőtt a völgyön fellopakodó köd elnyelt volna, elmenekültünk. Máskor nyáron a juhászok kutyái ijesztgettek, most még a barnamedve sem jött elő rejtekéből. Csak pár szarvasnyomot fedeztünk fel a kevés hóban.
Megérlelődött bennünk a gondolat, hogy amíg a városunkban észlelhető lesz a nap, addig „magashegyi” kiruccanásokat tervezünk, vagy legalábbis a ködhatár fölé menekülünk. Ez szükséges a folytonos feltöltődéshez.

Köszönettel, Rafain Enikő, Csíkszereda

[box type=”shadow” ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.