10. Óda a folyóhoz

92

Olt. Ismerős partok között sétáló, némelykor szeszélyesen nekiiramodó, dühöngő, veszélyesen surranó kígyó, máskor takaros falvak között békésen megférő folyó. Nem messze tőled, egy már öreg ház udvarán tanultam meg járni. Ha alkalom adódott, kiosontam a kapun, s a közeli híd felé szaladtam, ahol nagy kövek között csobogva, mosva azokat fáradt-habosan rohantál alá. Bámultalak, mórikáló hangod elbűvölt. Jött is anyám értem rögtön, mert akkor még nem értettem, miért a tiltás. Az Olt felé egyedül nem mehetek, így kaptam parancsba. Később értettem meg, hogy amilyen szelídnek tűnsz, annyira veszélyes is lehetsz. Mert voltak, akik halálukat lelték örvényeidben, bosszúállók keze által. Mert a melletted élők nem felejtenek. Mert nem hagyhatod felejteni, mert fecsegni is tudsz.
Volt, amikor haragodban majdnem a kapunkig rohantál, pedig pajkos tavaszi szellők simogattak, próbálták csitítani dühödet. Elsodortál mindent, ami utadba került. Nekirontottál a réteknek, veteményeskerteknek, állatokat hurcoltál magaddal, majd meggondolva magad, visszatértél medredbe. Árterületeden hallhatóan harangvirágok szűrcsölték a vizet. Itt-ott horogakasztóként fák is mossák benned lábaikat.
Amikor megfértél partjaid között, újra berendezkedhettek mélyedben a halak, mondhatnám akár azt is, hogy a méhedben, hiszen új halnemzedéket tápláltál odalent. Nőttek új csukák, új balinok, márnák, s még a kényes fűzihal, a keszeg is, jeleként annak, hogy fokozatosan tisztul a vized. S amikor megmérgeztek, ott lebegtek a szép példányok kimúlva felszíneden. Szívszorító látvány volt. Felgyógyultál ebből is.
Partodról néhol kotrógépek, mint hatalmas dinoszauruszok kutakodnak benned. Egy rejtélyes víziemberről is szól történet: ő az, aki mélybe rántva fojtja meg áldozatát…
Emlékezetes horgászcsaták, szép ámulások, meditálások színtere, Olt. Veled kalandok rohannak, meg elszaladt éveim. Nem tudom, hiányozni fogok-e én számodra, mert hiszem, hogy okos vagy, számon tartó, semmiképp sem feledékeny. Próbálok én is néhány olyan emléket felidézni, ami vastag horgászzsinórral köt hozzád, s örökre megmaradt bennem.
Ott volt egy gyönyörű fa – most csenevész bokor árválkodik helyén –, az alatt fogyasztottam el egy egész dinnyét a döglesztő melegben. A túlsó parton, a kanyarban villámütötte fa halott csonkja. Társait kivágták, pedig valahányszor irányadó volt számomra, megállásra késztetett e miniliget, vadgalamb búgott lombjában. Megpihentem árnyékában. Ezek a fák kedvenceim voltak. Elbűvöltek kiességükkel. Nap nyugovásakor megtapasztalhattam, hogy milyen tündérien bámulják magukat benned bokrok, fák. Víztükrödet csuka tördeli, pikkelyeit bearanyozzák az utolsó napsugarak.
Amint kitárulkozol partjaid között, egy beszögellő homokpadon horgász cipel partra egy rózsaszínű márnát, sokáig ficánkol a homokban, kisurransz, elmosod a nyomát. Amott a mart alatt partifecskék kotortak maguknak fészket, napszállatra csivitelve térnek vissza fiaikhoz. Egy mini barlangrendszert építettek maguknak. Mesteri munka. Vadréce csúszik a vízen, s ahogy felretten, többen követik. Vadász lőhetett közéjük, elhalóban a lövés hangja. Tiszta fényekben fürdik a délután, béke lengi be a lelkemet. A természet templomának csendje…
Ezen a parton, vadkomlóval beszőtt bokor tövében hantoltam el kedvenc sziámi macskámat. Valahányszor már megszokásból megállok ezen a helyen, a bokor alatti csendes öbölben szép balinok is szoktak jelentkezni. Minden kicsinek megkegyelmezek.
Itt e szakaszon, a romos híd alatt délelőtt szottyan kedvem horgászni. Nem tudom miért, varázsa van a helynek. Anno, ott meg a pallóról ejtettem vissza szép halat. Most is visszhangzik fülemben az esetet látó falubeli szisszenése: nem hittem volna… Nem kérdeztem meg tőle, hogy mit nem hitt.
A pataktorokban unokámat szoktattam a bothoz. Visszaejtett egy kicsi halat, s azért nem fogott többet, mondotta, mert amelyik visszaesett, leadta a drótot a többinek (telefonált), s azok elkerülték a horgot.
Így kergetik emlékeim egymást, drága Oltom, akár vizedben a csuka a békés, kisebb halakat. S ha én nem felejtek, te sem felejthetsz. Nézem vizedet, már nem is tudom, mióta nézem, s még meddig. Olyannyira beléd feledkezem, hogy az idő múlását sem észlelem.
Mindig jövök feléd, folyton jönnék, mert már senki sem tilthat el tőled. Nincs már, aki tiltson tőled. Legnagyobb vágyam, hogy a legnagyobb haladat kifogom, nem teljesült ugyan. Horgász legyen a talpán, aki ilyennel dicsekedhet. Mert mekkora az a nagy hal, amit rejtegetsz, még senki sem tudta megmondani.
Drága Oltom, nincs más dolgod, mintsem minél tisztábban, halakkal bőségben folydogálj örökétig, s hasonló élményekkel szerencséltess más horgászokat is…

Kristó Tibor

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.