Vona-kodás

64

Kis számban megjelenő szimpatizánsai és heves indulatok kísérték, kísérgették múlt hétvégi erdélyi kampánykörútján Vona Gábor Jobbik-elnököt. Marosvásárhelyi „utcabálja” alkalmával olyannal találkozott, amivel talán sosem. Az még hagyján, hogy a fejéhez vágták a hiteltelenségét – ezt a fogást nagyon sok politikuson meg lehet találni. De azt üvölteni neki, hogy menjen haza!… Nem is tudtam végignézni a videókat. Ha ezt Gyurcsány kapta volna, egyáltalán nem lepne meg, de egy – olyan, amilyen, de – nemzetféltő politikus!… Szégyen, mert civilizálatlanságunk hírét küldtük szerteszét, és kár, mert ezzel az anyaországi jobbikosok szimpátiáját is kockáztatjuk.
Távol álljon tőlem, hogy azt az érzést keltsem, miszerint Vona Gábort védeném. Ideológiájával nem tudok azonosulni, még akkor sem, ha polgáribb irányt vett. Legalábbis látszólag. De a kedd esti, A székelyek védelmében című Facebook-bejegyzésében megfogalmaz két dolgot, ami riasztó. Ezt írja: „2004-ben szörnyen éltem meg december 5-ét, a kettős állampolgárság népszavazási bukását. Mint aki aktívan vett részt az »igen« kampányban, együtt éreztem a határon túli magyarok fájdalmával. Mindez Gyurcsány Ferenc felelőssége volt, aki a nemek és a gyűlölet mellé állt. […] A mostani hétvégén egy másik irányú gyűlöletet tapasztaltam meg a saját bőrömön. Megéreztem, milyen az, amikor a határon onnan utasítanak el valakit. […] Ez mindenki ellen irányult, aki az anyaországban nem fideszes. Ez pedig Orbán Viktor felelőssége.”
Éppen hitelességi problémák miatt nyúlok óvatosan Vona fenti kijelentéséhez: az az érzésem, hogy ha ő lett volna hatalmon, neki még csúnyább jelenségekben lenne felelőssége. Viszont ha el-Vona-tkoztatok a személyétől, igazat kell adnom neki.
A magyarországi baloldal gyakran vádolja Orbán Viktort azzal, hogy megosztotta az erdélyi magyarságot, illetve az állampolgársággal az anyaországi, és a határon túli magyarok közé is éket vert. Meglátásom szerint mindkét megállapítás legkevesebb egy-egy sebből vérzik. Orbánnak valóban szerepe volt abban, hogy az RMDSZ-nek vetélytársai lettek, de a választási alternatíva léte nem egyenlő a megosztással. Az állampolgársággal pedig lerombolta azt az elfojtott, de nagyon sok anyaországi fejében igenis létező illúziót, hogy a határon túli magyar egyfajta primitív exotikum, cirkuszi mutatvány, amelyet „simogatni” és csodálni lehet, de azért örülni kell neki, hogy határ választ el tőlük.
Örülök neki, hogy immár nem csak a tulipánunk létezik, és annak is, hogy most már azok szemében is számítunk, akik nem tartottak többre, mint népviseletbe öltözött, népdalt éneklő és néptáncoló, furcsán beszélő magyarokat. Ezért nagyon sokan hálásak vagyunk Orbán Viktornak, de engem mélyen elkeserít, hogy ez neki nem volt elég.
Bármi legyen is az ön szakmája, ha a főnöke politikai hovatartozásától függ az ön előmenetele, fejlődése, egyáltalán a mindennapi munkafeltételei, akkor aggódni kezd. Engem újságíróként igenis elszomorít, hogy rangos magyarországi sajtóorgánumok válnak olvashatatlanná, nézhetetlenné, hallgathatatlanná a fentről diktált témaválasztásaik okán. A magyar közmédiát pedig fájdalmasan elvitték ebbe az irányba, és ezért történhet meg, hogy képesek ekkora mértékben jobboldali tömegeket jobboldali politikus ellen bolondítani. Mert Vona Gábort lehet szeretni vagy gyűlölni, rajongani érte vagy megvetni, de azt nem lehet elvitatni, hogy ő a maga módján tényleg mindig kiállt a határon túli magyarokért! Őt egyáltalán nem lehet összemosni Gyurcsány Ferenccel, nem tekinthetjük szövetségesnek őket! Akkor sem, ha történetesen mindketten támogatnak egy független jelöltet.
Elvakultak és elvadultak vagyunk akkor, ha embertársainkban nem az embert – vagy éppen embertelenséget –, hanem csakis a pártszíneket látjuk. Szüleinket, testvéreinket, barátainkat veszíthetjük el, ha az emberi kapcsolataink elé állítjuk a politikai hovatartozást. Bamba szavazópolgárokká vagy habzó szájú pártkatonákká válunk, ha hagyjuk eltompulni a kritikai gondolkodásunkat.
Mesélik a nálam idősebbek, hogy a kommunizmus alatt „nem szabadott” gondolkodni. Hát éljünk azzal a luxussal, hogy ma szabad! Mert nekünk, állampolgároknak viszont ez a felelősségünk!

Kovács Hont Imre

A cikk a Hargita Népe március 7-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.