Volt egyszer egy…

…és van olyan szerepviselkedés, ami az egyént, ha nem is taszítja ki teljesen egy közösségből, de annak szélére kényszeríti, és ezt összefüggésbe hozzák a modern kori elidegenedés témakörével is. A közösségben élés tanulmányozása, a konfliktusok és beolvadások ábrázolása jóformán minden humán tudományban, művészeti alkotásban és azok elemzésében fellelhető, amikor is a morális tartalmakat teszik mérlegre, méricskélik és magyarázzák a kapott súlyeredményeket. A mindennapi élet valóságában a tartalmak és mozgatórugók nemegyszer ismeretlenek, de legalábbis homályosak maradnak a könnyebben érzékelhető külsőségekkel szemben. A felvett szerep tartalom nélküli üres forma lehet, szükségből tetszetős doboz, amibe aztán beletömhető ez-az. Sajnos a mindennapi életben jóval nagyobb teret foglalnak el az üres dobozok, mint a kincses ládák. Nyelvünk igencsak szemléletes kifejezése a beskatulyázás. Nagyjából azt jelenti, hogy látunk egy dobozt, nem is tudjuk, hogy van-e benne valami, s ha van, akkor az vajon kincs vagy lim-lom, de mi rápillantunk és máris megtöltjük a képzeletünkkel. A baj akkor kezdődik, amikor makacsul ragaszkodunk az elképzelésünkhöz – ezt nevezik előítéletnek (újabb szemléletes kifejezés: megelőzi magát az ítéletet, ami a valósághoz közelítene). Ha ez rögzül, ezzel aránytalanul nagyot billent a mérleg karján, valósággal elszívja a levegőt a „tartalom” életerejétől.
Hagyjuk a skatulyákat, lássuk az embert, aki megjelenik egy adott közösség szélén. Huzamosan tartózkodik ott, amikor elnevezik jövevénynek. Ő igazság szerint valóban az, nincs mit tenni, persze hacsak a jövevény nem hagyja annyiban a dolgot, mert nem szereti a széleket, mindent elkövet, hogy olyan legyen, mint más, hogy ne vegyék észre rajta jövevény voltát, mindenáron és valóban bármely áron befelé törekszik a skatulyába. Lehet, hogy sikerül, és a közösség befogadott tagjaként boldogan él, míg meg nem hal. Be szép is lenne, ha így lenne! Ennek ellentéte, amikor a jövevény megkapja az idegen nevezetet, s ezzel egy életen át tartó szégyenbélyeget. Bármennyit is gondolkozom rajta, nem tudok számot adni az anyaországba áttelepedett sok székely rokon, ismerős lélekdobozáról, akit új otthonában esetleg nem neveznek sem jövevénynek, sem idegennek (ronda dolog is egy határon túlról érkezett „testvérrel” szemben!), hanem ő a román mérnök, román doki, román festő, román író (!?). Hazajön nyaralni és együttérzést várva panaszolja ezt. Sopánkodhatunk vele, de valljuk be, tartozik ide egy néma, csak gondolatban végbement vállrándítás: neki kellett!

A „formai” különbség kettőnk között, hogy ő újabban répát vásárol, nem murkot, koviubit eszik muratura helyett, nekem maradt a már gyermekkoromból jól ismert kovászos uborka. Viccesnek hangzik, de a lényeg ott van mögötte és cseppet sem komolytalan: az én szerepviselkedésem fontosabb erővonalait, köztük táj(anya)nyelvemet már megírta a közösségem, beleszülettem, ebben élek Pityókaföldem bármilyen uborkaszezonjában, önazonosságom része, nem kell külön bizonygatnom, hogy ide tartozom. Locsoghatok is összevissza, akár igazam van, akár nincs, kedvelhetnek vagy haragudhatnak rám tetszés szerint, mert az önbizalmam független ettől, töretlen marad azt illetően, hogy itthon a saját kicsike környezetem nem nevezhet jövevénynek. Ám ott, a messzi idegenben, bárhol, meggyőződésem, hogy minden szerepviselkedés fárasztó színlelés, szakadatlan töprengés: vajon biztosan úgy cselekszel, beszélsz, hogy kimutasd végtelen háládat azért, hogy befogadtak, és már ne a szemedbe, hanem csak a hátad mögött nevezzenek idegennek. Ez az örökös megfelelési kényszer a mindennapok szokásos helyzeteiben is szüntelenül lengésben tartja a látszat és a valóság, a hazugság és őszinteség libikókáját, nap mint nap az önazonosságodat kérdőjelezi meg.
Alfred Schütz (1899–1959) osztrák filozófus Az idegen című klasszikus szociálpszichológiai esszéjéből idézek: „Az idegen számára a megközelített csoport kulturális mintája nem öltözik kipróbált receptek tekintélyébe, már csak azért sem, mert az idegenre nem hat az eleven történelmi hagyomány, amely a kulturális mintát kimunkálta. Szó se róla, az idegen szemszögéből is van története a megközelített csoport kultúrájának, amely hozzáférhető az ő számára is. De sohasem vált életrajzának szerves részévé, mint ahogyan elhagyott csoportjának a története. Saját életünkbe alkotóelemként csak apáink és nagyapáink tettei épülhetnek be. A sírokat és emlékeket sem elszállítani, sem meghódítani nem lehet.”
Kedves Olvasóm! Természetesen maradnak megválaszolatlan kérdések: hol, mikor és miért lesz valakiből jövevény… közösségétől elszakadt és magányát magára vett szerepekkel rejtegető idegen? Te mit gondolsz erről?

Kozma Mária