Volt egyszer egy…

…öröm, ami nem „én”-nel kezdődik (én örvendek), hanem „mi”-vel, sőt „ők”-kel. Mindez általánosabb, mint a társkapcsolat, munkatársi viszony, netán idegenekkel szembeni udvariasság. Alapvető jellemzője az őszinteség és az együttérzés. Meghökkentő adatot olvasok, éspedig, hogy az utóbbi húsz év amerikai pszichológiai tesztjei szerint mára az emberek együttérzési képessége 40%-kal csökkent. A kutatók az együttérzés ijesztő csökkenésének okát abban látják, hogy a telefon- és számítógépes kapcsolatok miatt egyre gyengül a személyes érintkezés, és ezért hanyatlik a másik ember arcáról, szeméből, mozdulataiból való olvasás évezredes, ösztönös tudása. Ha valamennyit fel is ismernek ezekből, az emberek nem tudják, mit kezdjenek vele.
Egyszerű a példálózásom, de jellemzőbb az öröm ellentétére, a bánatra: sok gyászoló panaszolja, hogy régebbi ismerőseiben, akár barátaiban is csipetnyi együttérzés sincs, kerülik őt; az úton, ha tehetik, átmennek a másik oldalra, csakhogy ne találkozzanak. Ez nem mindig jelenti az együttérzés teljes hiányát – próbálok vigasztalni –, hanem sokszor csak annyit, hogy az embereknek fogalma sincs, hogyan kell helyesen viselkedni, ezért inkább elhárítják. Az együtt érző viselkedés olykor csupán tanult udvariasság, de nyilván még akkor is több mint az elkerülés, hárítás. Nem váltja a bánatot örömmé, de üzenetté válhat: nem vagy egyedül. Meg aztán a gyászoló emberrel is lehet (és kell!) természetes hangon a napsütésről és az esős nyárról beszélgetni. Gondolom, nem árt az ilyen futó találkozásoknál kihagyni a nagy hirtelen szomorúvá rendezett arcvonásokat, és a kényszeredett „hogy vagy, hogy viseled?” kérdéseket is. Helyette talán jól jön egy ilyen kezdés: „milyen jó, hogy találkoztunk (öröm megosztása), merre tartasz?” (érdeklődés). A nagycsaládok, kisközösségek és a közösségi rend(szabályok) felbomlásával az együttérzést, de az ezt sugalló viselkedést is egyféle elbutulás váltotta fel. A felszínes és nemegyszer látványos külsőségek (öröm: kicsengetési, születésnapi ünnepség drága vendéglőben; gyász: a lehető legnagyobb koszorúk) mögött kényelmetlen zavar, vagy ami rosszabb ennél, akaratlagos üresség rejlik: nem rólam szól, kizökkent a mindennapjaimból, muszáj megtennem, de semmi közöm hozzá. Igaz, a lelki távolságtartás gyakran segít megőrizni a nyugalmunkat, fontos túlélési stratégia, és persze bárkivel együtt érezni vagy nem – mindkettő – csaknem mindig érzelmi „veszélyeket” is magában foglal: ha teljesen elkerüljük, kényelemből üressé válunk; ha túlságba visszük, saját lelkünket terheljük meg vele. Kedves Olvasóm! Talán érdemes szem előtt tartani az alapigazságot, hogy mind az együttérzés, mind az elutasítás egyaránt oda-vissza kapcsolat, legyen szó akár örömről, akár bánatról.
Fogalmam sincs, hogy az alább következő tudósítás hírlapi kacsa (valótlanság), vagy pedig ténylegesen az agyhullám-kutatók tudományos felfedezése (tükörneuronok, amelyek olvassák, értelmezik, visszatükrözik a másik ember gondolatait, érzéseit, megvalósítva az „anyagi” gondolatátvitelt), de ha saját mindennapi tapasztalatainkra gondolunk, akkor is „van benne valami”. Olvasom tehát, hogy a másokkal együtt átélt, személyessé vált öröm műszerekkel mérhető hatása az agyban néhány perctől pár óráig is tarthat. A mérhető maximum hat óra. Ezek szerint – vélem – ezután emlékké válik, ami egyelőre csak kevéssé mérhető „kémiával” és műszerekkel. Az élet azonban annál inkább megteszi ezt: az együttérzés vagy az elutasítás mindkét fél egész életét megváltoztathatja. Az irodalomnak, de még a szappanoperáknak is virágzó témája ez, ám régtől fogva felfigyelt rá a filozofikus gondolkodás, a mai holisztikus orvostudomány és viselkedéskutatás éppúgy, mint a primitív társadalmak tanulmányozása (a halált kívánó átok beteljesülése, amiről világos, hogy a kívánalom végső soron a megátkozott fejében valósul meg, egyébként csak szavak sora, nem is egyszer visszahull magára az átkozóra, ami igencsak helytálló közösségi hiedelem és szankció).
Az együttérzés 40%-os csökkenésének statisztikai adatát Daniel Goleman viselkedéskutató Társas intelligencia című könyvében (2006, magyarul 2007) olvastam. Szerinte a legtöbb együttérzést kérő hivatás az orvosoké, ügyvédeké, papoké, szociális segítőké (lenne), csakhogy sokszor lelki üresség lép a helyébe (kiégés-szindróma), mert az együttérzést „szinten tartani” a legnehezebb. Az orvosokkal kapcsolatban elkeserítő adatot közöl: az amerikai orvosi vizitek, rendelések számát, illetve az egy betegre fordított időmennyiség átlagát számítógépek szabályozzák, elsődleges szempontként határozva meg a foglalkozás jövedelmezőségét. Másféle számítások mindössze három és fél perc ráadásról beszélnek. Ennyi ugyanis az átlagkülönbség, ha az orvos együttérzést tanúsítva fordul a beteg felé: rászán egy mosolyt, kedvesen megérinti, felemeli tekintetét a számítógép képernyőjéről, megengedi a betegnek, hogy az elsírja magát, vagyis az orvos valamelyest kilép a személytelenségből. Hosszabb idő leírni, mint megtenni, mi minden fér bele három és fél percbe… pl. a fentiek együtt érző és együtt gondolkodó elolvasása, amit remélek.

Kozma Mária