Volt egyszer egy…

…távollét, ami konkrétan a tőlünk fizikai, földrajzi távolságra lévőre utal, de van másféle is: lelki, szellemi, vagy legalábbis jelen esetben, amiről most írok, a távollét üzenete, mert ott van az illető egy társaságban velünk, de valamiképpen jelezni akarja, hogy egyáltalán nem érdeklik a körülötte lévők. Azt hiszem, mindenki számára ismerős jelenség: leveszi a polcról az első keze ügyébe kerülő könyvet és lapozni kezdi, egy termékbemutató szórólapját olvasgatja, a vicc poénja előtt unottan ásít, többször is az órájára pillant. Ha kérdezni merészelnek tőle valamit, közönnyel vállat von, jelzi, hogy saját nyomasztó gondolatai fontosabbak, mint bárkié (ezt megértjük). Zavarba ejtő a digitális utakon bóklászó, böngésző áljelenlévő is: ő „ugye, milyen cuki” felkiáltásokkal mutogatja a kertjét, az új konyharobotját, születésnapi tortáját, autóját, le- és felmenő (bocsánat: az utóbbiakat szinte soha) rokonait és önmagát új ruhában és régiben. Ez utóbbi amúgy társasági lénynek tartja magát, úgy véli „kommunikál” a többiekkel – velünk, földhözragadt csevegőkkel és viccmondókkal. Ki is merné kétségbe vonni a jelenlé­tét, hiszen megoszt velünk mindent, ami a telefonjába belefér. De mivelhogy ebből semmi sem a saját emlékezete, nem az ő szerzett tudása – hiába elérhető az egész világ bemutatásának lehetőségéből való válogatás –, ő igencsak szűkös határok között mozog. Ami ennél is nagyobb baj, hogy személytelen – ha ott van is a kertben, vagy az új botmixere vagy az autója, a születésnapi tortája mellett, vagy ha a mondottaknál sokkal jobb vicceket tölt le a netről, részvétele csak áljelenlét, és ami a legszomorúbb, hogy a jelen pillanattól, tőlünk távol marad: egész (érzelmek nélküli) viselkedése, digitális albuma távollétet üzen. Megtörténik, hogy hozzá hasonló társra akad, s akkor a versengés közöttük megállíthatatlan és végeérhetetlen.
Kedves Olvasóm! Elmesélem egyik saját, szinte az abszurd felé hajló élményemet a távollétről. Történt, hogy egy szombat délelőtt egy kávézóban üldögéltem valakire várakozva, amikor is a szomszéd asztalhoz három kamaszlány telepedett le. Rögvest előkapták a telefonjukat, és kinyújtott karral fényképezgették magukat. Bájosan mosolyogtak közben, de majdnem hogy megijedtem a mosolyuktól, vagyis attól, amit én láttam, nem egymásra nevettek, hanem önmagukra. Na jó, nem is nevetés volt ez, hanem puszta szájhúzás: a testbeszéd ismerői szerint a műnevetést az igazitól az különbözteti meg, hogy előbbinél a szem körüli úgynevezett nevetőráncok mozdulatlanok maradnak. Ha ez igaz, akkor itt volt a látókörömben ennek az iskolapéldája. Aztán átküldték egymásnak a nagy műveket, s szinte egyszerre mondták: édi! Ezenközben a pincér unott arccal állt mellettük, várta, hogy észrevegyék. Asztalostól, három lányostól, pincérestől a távollét aurája lebegett a szomszédságomban. – Mit hozhatok? – kérdezte végre a pincér. Zavart csend. Első lányka mintha csak magának mondaná: – Amit a múltkor ittunk, jó lesz, valami sárga volt. A pincér halkan dobol az inox tálcáján. Második lánykának, akárcsak ha valami váratlan kapcsolatba kerülne a jelen valóságával, felcsillan a szeme, és azt mondja: – Várjatok, megnézem, mi volt – aztán néhány másodperc múlva a telefonja képernyőjét mutatja a pincérnek –, sárga, nem?! A vihogás közepette így szól a pincér: – Narancslének látszik, de lehet barack is. Harmadik lányka: – Nem mindegy? Szívószállal kérjük. Udvarias felszolgáló-mosoly villan, szakmabeli türelemmel, szinte jóindulattal a pincér: – Nekem nem mindegy, más árban vannak. A lányok hamar megkapják a valami sárgát szívószállal. Később – önkéntelen hallgatóként-nézőként megtudom – fizetni szeretnének, éspedig gyorsan, mert egyikük telefonüzenetet kapott, hogy a barátja várja. Gyors levélváltás, hogy mehetnek-e a barátnők is. Igen. Harmadik lányka: – Ezt nem hiszem el! – Nézd csak meg – mutatja az üzenetező. Fizetnének, de nem tudják, hogyan szólítsák meg a pincért, aki elmegy ugyan mellettük, de egyáltalán nem néz rájuk, miközben az asztalok között járkál, tesz-vesz, rakosgat. Végül is én szólok a pincérnek, hogy a lányok fizetni szeretnének. Meg sem köszönik a segítségemet, rám sem pillantanak… esetleg, ha ismernék az e-mail-címemet – mentegetem őket. Nem láttam, mikor mentek el (talán egy szelfibot terelgette őket – a szelfibotot, állítólag, a nyugdíjas japánoknak találták ki a 90-es évek végén, mert nekik rövid a karjuk), mivel közben megérkezett a barátom, akire vártam, és nagy lelkesedéssel beszélgetni kezdtünk az időjárásról – egyelőre. Mert aztán meséltem a három lánykáról: – Volt egyszer egy távollét… Három árva ül magában… Ártatlanok, távol a való világtól… Ugye, milyen édi? – fejeztem be. Nevettünk. Lehet, hogy sírni kellett volna?

Kozma Mária