Volt egyszer egy…

…illatos história. Akik erről írnak, röviden úgy szoktak fogalmazni, hogy az ember már a civilizációja kezdetén felismerte az illatok sokféle hatását: érzékiség keltése és fokozása, szakrális rítusok csúcsra járatása, mint a papi beavatás „tömjénezése”, vagy az uralkodók szent olajjal való „felkenése”. A drága tömjén birtoklása egyben hatalmi szimbólum is volt. Az illatok utáni hajszában az ember nap mint nap vétkezett és vétkezik a természet ellen. A pézsmaszarvasokat a mirigyeikből származó mósusz miatt vadásszák. Egy hímszarvas mindössze 150 gramm (aminek létrehozásához egy év kell) mósuszért pusztul el. A vadászat mértéktelensége a faj csaknem teljes kiirtásához vezetett. 1979 óta védett állat, vadászata tilos, de ettől csak még értékesebb lett, sajnos, nem az élet és a természet, hanem csak a pénz okán. A cibet a cibetmacskák által termelt váladék. A váladék mennyiségének növelését a befogott állatok kínzásával érik el. Az illatos hódzsír a hódok nemi mirigyeiből származó anyag, ami az állatok befogása és elpusztítása után nyerhető ki, ma divatos nőgyógyászati egzotikum: hasi borogatásnak használják. Sajátos illatfelhő lengte körül az egyiptomi balzsamozókat éppúgy, mint a sámánokat, vagy a görög jósdákat, és persze ma szintúgy a bódító kenetekkel megbolondított transzban lévőket, a marihuána-fogyasztókat stb. Ne feledkezzünk meg a mindenkori ártalmatlan kozmetikumokról sem, amit szinte mindig (a középkori kereszténység tilalom alá rendelte) használtak, olykor persze túlzásban is. Az ókori Athénben például Szolon hadvezér, politikus, költő i. e. 594-ben rendelettel tiltotta meg az illatos kenőcsök használatát – érdekesség: csak a férfiaknak. A Római Birodalomban olyannyira divatosak az illatos kencék, hogy külön mesterségnek és a korabeli kereskedelem ágának számított a parfümök, illatos és gyógyító olajok, kozmetikai kenőcsök készítése és árusítása. Az időben közszájon forgott egy közmondás is: nincs annak jó illata, aki mindig illatos. Mindez a tudás aztán a középkori Európában századokra nagyjából eltűnt az idő mély kútjában. Az illathóbort akkor kelt új életre, persze inkább csak az arisztokraták körében, amikor a keresztes lovagok a Szentföldről illóolajokat hoztak haza. Az illathistória magyar vonatkozására Biegelbauer Pál Gyógyító illatok című könyvében (1990) találtam érdekes adatot: „A felvidéki szlovák származású hazánkfiai az olejkárok az 1500-as évektől a 18. század végéig csaknem egész Európát bejárták főleg fenyőolaj-készítményeikkel, de árultak mindenféle magyarországi gyógyfüvet és gyógyszereket is. Huszáros uniformisba öltözve »magyar doktor« titulussal ékeskedve élénk kereskedelmet folytattak egészen 1786-ig, amikor is kormányrendelettel vetettek véget ennek a jól jövedelmező tevékenységnek. A tilalom oka részben az volt, hogy sokszor mérges anyagokkal is (arzén, belladonna) házaltak.” Feltehetően az olejkárok emlékét őrzi mindmáig a pozsonyi Olejkarska ulice nevű utca, valamikor egész utcasort foglaltak el a boltjaik.
Olvasom a neten egy szempillafesték igencsak megnyugtató reklámjában, hogy ez nem (!) tartalmaz arzént. Ezek szerint a többi igen? A 17. században arzén volt egy híres, illatos arcpirosító folyadékban is, az Aqua Tofanában. Ennek feltalálója a palermói Giulia Tofana volt, igencsak jövedelmező üzletet hozott neki, több mint ötven évig árulta azoknak az asszonyoknak, akik sürgősen özveggyé akartak válni. A hölgy igen elmésen oldotta meg a gyors segítséget – el kell ismerni, hogy voltak vegyészeti ismeretei – régebbi receptek felhasználásával Szent Miklós mannája „márkanéven” kozmetikai szert kevert, az arcvízben mészbe vegyített arzén és belladonna is volt. Több mint 600 áldozata ismert, többnyire olyan férjek, akiktől boldogtalan házastársuk szabadulni akart. A méreg használata egyszerű volt: a nők Aqua Tofanát kentek az arcukra, majd egy csókot kértek rá a férfitől. Ezt nemigen lehetett megtagadni. Tofanát letartóztatták, és ő megvallotta, hogy ő és beavatott segítői, közöttük a lánya, készítik a mérget, de azt állította, hogy megrendelői pontosan tudták, mit vásárolnak, tehát azok a bűnösök. A leleplezés hírére ügyfelei elmenekültek, másokat elfogtak, néhányukat megfojtották a börtönben, sokukat nyilvánosan kivégezték, mint Brinvilliers márkinét, aki tíz év alatt saját apját és két testvérét is halálba küldte a rokoni puszival. A belladonna különben a boszorkánykenőcsök alapanyaga volt, ettől repültek (hallucináltak) a boszorkányok. Ez a kence titkos vágyfokozóként is használatba került, a nők „oda” kenték. A csak szépséget óhajtók a növény levét a szemükbe csepegtetve kitágították a pupillájukat – a szépségért meg kell szenvedni, de azért nem ennyire, a belladonna túladagolása nemegyszer mérgezéshez, vaksághoz vezetett. Kivonatait (pl. atropin) a gyógyászat ma is használja. A belladonna veszedelmes méreg, tudatmódosító anyagokat tartalmaz. Szimbólumként a halál sötétségét és démoni erőket vonzó, ugyanakkor a csábító, gyönyörű nő jelképe is. Kettős „élete” is táplálhatja ezt a hitet: nappal a levelei bűzösek, ám éjszaka nyíló virágai átható, érzékiségre csábító illatot árasztanak.

Kozma Mária