Volt egyszer egy…

…repülősó, ami elsősegélyt szolgáló üvegcsében ott lapult a nők erszényében, derékövre függesztett, kicsinyke tarsolyában. Szükség is volt rá, mert erősebb érzelmek hatására a nők nemcsak illemből aléltak el, hanem az oxigénhiánytól is. Hiába is javasolták volna nekik, hogy lélegezz mélyeket, mert ezt nem tudták megtenni, a természetes háromfázisú (hasi, mell-, torok-) légzés lehetetlen volt számukra, a karcsúsító míderek, fűzők, vagy a laposító mellpántok miatt ők csak pihegni tudtak. A repülősó áldásos felfedezése James Hutton skót természettudós orvos és barátja John Davie nevéhez fűződik, akik az 1700-as évek közepén kidolgozták a szalmiáksó koromból történő előállításának módszerét. A szalmiáksót textilfestésre használták, és hamarosan, átható szaga miatt, repülősó néven használták ájult hölgyek élesztgetésére.
Még alig egy százada a polgári szalonok, majd a kispolgári lakások kedvelt dekorációi voltak az egyik dús mellet lemeztelenítő nőábrázolások, kőnyomásos képek – giccsek persze, de legyünk irgalmasok irántuk, mert ha úgy vesszük, egy régi-régi divatról is hírt hoznak. A 16–17. században hölgyek számára sokáig kötelező divat volt a mélyen dekoltált ruha, amiből a rózsabimbó is kikandikált (attól lett rózsa, hogy szép, feltűnő pirosra kenték, kozmetikázták). A mellmutogatás érdekessége, hogy míg a kurtizánok – fűzővel préselt darázsderekuk fölött – mindkét mellüket nyilvánosan mutogatták, a tisztességes nők csak az egyiket, még mitológiai magyarázatot is találtak erre, a keresztény mártíromságot szenvedett nőknek büntetésből gyakorta levágták az egyik mellét. (A legendabeli ókori amazonok ezt önként tették, hogy a fegyverviselésben ne zavarja őket. Amikor aztán népbetegség-méreteket öltött a francia kór – a szifilisz –, már takargatni kellett a betegségre utaló sebeket, egyes divattörténészek kapcsolatba hozzák ezt az úgynevezett spanyol gallér módijának elterjedésével… de ez más téma.) A mutogatást ne ítéljük el, hiszen a mindenkori divat fő követelménye azóta is, hogy követőik valamelyik testrészüket hangsúlyosan közszemlére teszik. Sok divatbukdácsolás után a fűzőből fehérnemű lett, de ma találkozhatunk mindkét változatával: különösen a pánt nélküli, vállat szabadon hagyó és derékban karcsúsított fűzős felsőrészek váltak divatossá, de az alakformáló, rugalmas páncélok, a melltől combközépig érő „láthatatlan” míderek is virágkorukat élik a felsőruhák alatt. Ez utóbbiakról reklámozóik azt állítják, hogy egészségesek, de esetenként lehetséges, hogy csupán erotikalankasztó meglepetések vetkőzés után.
A divattörténelem szerint a 16. században kezdték el az addig használt egyszerű fűzőket különböző anyagokkal merevíteni. Sokan mind a mai napig vallják, hogy a nők testét homokóra formájúvá varázsoló fűző a nők szexuális vonzerejét hangsúlyozza. A fűző harcos ellenzői viszont máig hangoztatják, hogy a fűző vetéléshez vezethet, a prés tönkreteszi a belső szervek működését, a feministák pedig mindezek mellett a nők szexuális kiszolgáltatottságát látják benne. Tény, hogy viselése, ha nem is egészségvédő, de valamikor kimondottan testedző gyakorlat volt a viselőjének: súlya ugyanis 7-8 kilót nyomott. Vicces gondolat, ezt begyömöszölni egy mai farmernadrág alá. A szerelmi légyottok előjátékát igencsak meghosszabbíthatta a halcsont, fémlemez, vászon, szövet, zsinór, pánt egyvelegét felvonultató szerkezetből való kihámozás. A gavallér közben dúdolgathatta, hogy „megöleltem egy karót, azt hittem, hogy…” Elterjedt korabeli orvosi vélemény szerint a gyenge női testnek szüksége van erre a külső támaszra, nélküle összecsuklana. Áldott szerencse, hogy azóta valamelyest fejlődött az orvostudomány.
Az igazi nőiesség hiányát elfedni próbáló mesterséges eszközök szatirikus leírását Jonathan Swift hagyta ránk A gyönyörű nimfa, mikor lefekvéshez készülődik (1734) című versében. (A versből Ferencz Győző fordításában idézek. A könnyebb olvashatóság érdekében a verssorokat nem tagolom) „S a háromlábú székre ülve elsőnek műhaja kerül le; kiemeli üvegszemét, megtörli, úgy teszi odébb. Majd mindkét ragasztott, egérbőr-szemöldökét gonddal helyéről lefejti, kisimítja, végül egy könyvet rak rá nehezékül. Kivesz két arctömő golyót: aszott arca attól pufók. Ínyén egy drótot megtekerve egy komplett műfogsort emel le. A dúcoló rongyot kihúzva, fonnyadt keble lelottyan újra. Aztán az istennő acélbordájú fűzőjéhez ér, mit ügyesen kezel a hölgy: dudort lenyom, völgyet kitölt. Letolja a párnát, melyet derekán hord csípő helyett. Letörli a piros-fehér púdert, mielőtt ágyba tér, kisimítja ráncait: arcára zsírpapírt szorít. S reggel, bár dúltan, tagjait a nimfa összerakja mind. De hogy írjam le, mily művészet, míg megkerülnek mind a részek; vagy hogy mutassam meg a kínt, mellyel egésszé áll megint? A Múzsát megölné a szégyen, hogy ilyen színbe közbelépjen!”

Kozma Mária