Vidéken, tömbházban – Pillanatképek a gyárligetből

Falu vagy város? Tömbház vagy magánlakás? A falusi tömb­házlakók valahol a kettő közötti átmenetben éltek és élnek Csíkszentsimonban, Madé­fal­ván, Oroszhegyen, Gyer­gyó­dit­ró­ban…, hisz a kommunizmus alatt minden község megkapta a maga blokkját Gyi­mes­kö­zép­lok­tól Korondig. Most induló sorozatunkban falusi tömb­ház­ne­gye­deket látogatunk meg. Elsőként Alcsík 1990 előtti legiparosultabb falujában, Csík­szent­si­mon­ban jártunk.

Jó szomszédok a gyárligeten Fotók: László F. Csaba

A gyárliget kicsit mindig el volt zárva – fogalmazott egy huszonéves fiatalember, és én megörvendtem a kifejezésnek. Nem tudom, régi megnevezése-e ez a gyárasoknak, a vasúton túliaknak, de én kapva-kaptam a szón: „gyárliget”. Ugyanolyan két világ közöttinek tűnik, mint a falusi tömbház…

Állomás utca 571–574. – boldog nyugdíjasok
Az egyemeletes tömbházak a vonatállomás közelében szinte muskátliba öltöztek. A környezetük is rendezett s ottjártunkkor nagyon csendesnek tűnt. Messziről látszik, hogy az itt élők már gondoskodtak a téli tüzelőről, veteményeznek, az egyik háztömbhöz népes baromfiudvar is tartozik. A hatlakrészes kis tömbházak bejáratától valamikor éppen a gyárra nyílt kilátás. Most az új sörgyár részben takarja a romosodó gyárépületeket, de azért még felvillannak. A hokipálya is látszik – használják is telente, de nem annyit, mint a kommunizmus idején.
Csutak Imréné Mária 1962-től lakik az első tömbház egyik földszinti lakásában. Csatószegen született, 1958-ban alkalmazták a keményítőgyárban. Volt laboráns, kantinfelelős és a csomagolóban is dolgozott. Danalizin Dezsőt 1972-ben Maroshévízről hívták ide focizni, mert akkor jó csapata volt a gyárnak, majdnem bejutott a C ligába, mondják. Sofőr volt harminc évig, majd 1999-ben, miután a gyár megszűnt, a csíkszentkirályi borvíznél szakképzetlen munkásnak alkalmazták. Mindketten özvegyen maradnak, most együtt emlékeznek a régi időkre.
– Sportolni is kellett, dolgozni is jó keményen. A színjátszó csoporttal folyton szerepeltünk, összejártuk az egész Alcsíkot – mondják felváltva. – Akkoriban volt gyermek elég. Elöl jegenyefák voltak, s játszótér a gyermekeknek, de aztán a jegenyefákat kivágták, és úgy határoztunk, hogy mindenkinek lesz parcellája. Megterem a nyári vetemény s még a télre is jut.


A tömbház előtt gyorsan összegyűl a szomszédság: itt szinte csak nyugdíjasok élnek, akik a gyár bukása után megvásárolták a szolgálati lakásokat. Veress Magdolna 69, Hadnagy Erzsébet 80 éves – az egyik legidősebb a negyedben.
– Nekünk semmi nem a hiányzik, csak a fiatalság – mesélnek most már négyen felváltva. – Egy magánlakás jobb lett volna, de most már összeszoktunk, úgy vagyunk, mint testvérek. Esténként kiülünk, beszélgetünk.
– Ott volt a kantin, nagyon sok kosztossal – idézi a régi világot Csutakné, a valamikori kantinfőnök. – Olyan is volt, pityókaszedés idején, hogy naponta 1200-an ettek. Kicsiből kellett jó ételt főzni. Mi nem panaszkodunk a régi rendszerre. De ezzel is meg vagyunk elégedve.
– Ne panaszkodjunk, vannak nálunk kisebb nyugdíjasok! – foglalják össze, és örvendek, hogy boldog embereket látok.

Se nem falu, se nem város a „gosztáti blokk” környéke

– Valamikor házszám nélkülieknek hívtak. Azt mondták a faluban, hogy még kertkapujuk sincs – jegyzik meg nevetve. – Nincsen, mert nagy az udvar. Ha megyünk a vasúton túl, akkor azt mondjuk, megyünk a faluba, s mikor kijövünk, megyünk a blokkokhoz.
– Nagyon jó volt itt élni – mondja Kanabé Sára nyugdíjas tanítónő, aki 1963-tól tömbházlakó. – A gyár idejében a fűtés és meleg víz is a gyártól volt. Ma van, aki csempét rakatott, van, aki saját központi fűtést szereltetett fel. Három öl fa úgyis kell egy télre.
– Régen biztosabb volt a helyzet, mint most – mondja a 67 éves Lukács Magdolna. – Felvettük a részletet szeptemberben, amit kellett, megvettük, négy gyerek ment egyszerre iskolába, kellett cipő is, ruha is. Húsvétkor vagy karácsonykor is dolgoztunk, mert a gyár ment éjjel-nappal. Burgonyából s kukoricából állítottuk elő a keményítőt. Úgy hozták ide még messziről is a pityókát. Nehéz körülmények között dolgoztunk, gumicsizmában, legtöbbször derékon felül vizesen. Nyáron elment, de télen legtöbbször reánk volt fagyva a ruha. Könnyűiparnak vették, de a bányákban se dolgoztak rosszabb körülmények között…
– Én akkor jobban szerettem. Amit kerestünk, abból meg tudtunk élni – részletezi Sándor Magdolna, aki 44 éve lakik az egyik emeleti lakásban. – Ez itt se nem falu, se nem város, egyik se. De nekem minden kényelmem megvan a központi fűtéstől a vízig.

A rendszerváltás után épült az „új blokk”

Az „új blokk”
1990 után épült, szintén szolgálati lakásnak a „gyárliget” legújabb épülete, amelynek udvarát egy raktárként vagy pajtaként használt alacsony épület zárja le. Itt is csendes a délelőtt, de a kiterített ruhákból is látszik, hogy fiatalabb nemzedék lakja. Mi Járkáékhoz kopogtunk be, ahol éppen lakásfelújítás van, a huszonéves Hunor maga végzi a munkát. Külföldön dolgozott, három hete jött haza, de visszakészül. Ő még a gyári óvodába járt.
– Itt csak két idősebb házaspár van, a többi 50 éves körüli, fiatalok voltak, amikor beköltöztek – világosít fel. – A faluban azt mondják, mi vagyunk a kaptárosok, a blokkosok, s mi is úgy mondjuk, hogy megyünk be a faluba: a vasúton túl van az nekünk. A gyárliget kicsit mindig el volt zárva. A lakásokat mindenki bérelte, és miután bebukott a gyár, eladtak minden részvényt, s választhattunk, hogy megvesszük, vagy kiköltözünk. A szüleim megvették.
A „gosztáti blokkok”


A gosztáti tömbházak valóban mintha nem is a faluban lennének. A nem működő „szurokgyár” s a felhagyott derítő után, villanypásztorral őrzött tehéncsorda mellett haladunk el. A volt állami gazdaság egyik tömbháza előtt két férfi cigarettázik. (Ki gondolna arra, hogy két nap múlva majd az emeleti lakásban épp cigaretta fog tüzet és emberhalált okozni?) Mindketten a szüleikkel költöztek ide az 1970-es években.
– Gyimesből jöttek ide az állami gazdasághoz dolgozni – mesél Berszán Zoltán. – Állattenyésztéssel foglalkoztak. Akkor ez jó munkahelynek számított. Aztán jött a revolúció, felbomlott az állami gazdaság. Most aki nem nyugdíjas, általában külföldre megy, vagy napszámra.


A két lépcsőházban 24 lakrész van, de legalább 35-40 család él ebben a kis negyedben. Gyermek is sok van, iskolabusz viszi őket az iskolába.
– Én kozmási vagyok, onnan jöttem ide férjhez – mondja Csercse Emília, aki éppen ebédet tálal az iskolából hazaérkező fiának. – Anyósomékkal laktunk, volt egy kicsi szobánk és toldtunk hozzá egy kicsi nappalit. Most van egy kicsi külön bejáratunk. Napszámra járunk, mikor hova hívnak, szociális segélyt kapunk, nincs munkahelyünk.
– Járunk külföldre – teszi hozzá Csercse Erika, a sógornő. – Itt is ajánlottak munkát a férjemnek, 500 lejért egy autómosóban, s még ingázzon… nincs baj a hellyel, elvagyunk, csak a tűzifát beszerezni bajos.

Egy-egy utca egy tömbben
– Csíkszentsimon nem kompakt falu – ismeri el Kozma István polgármester. – Két fő részre bonthatnám: van a falurész és a gyárrész, s a valamikori ipari létesítmények miatt kétfajta közösség lakja. A gyár környékén lakó emberek vagy a szüleik többnyire úgy jöttek ide máshonnan. Nem gazdálkodnak, nincsenek földjeik a településen. A másik része gazdálkodik.
Mint mondja, a csíkszetsimoni tömbházlakók többutcányi családot kitesznek, mindegyik blokkban körülbelül egy utca lakik. De a közbeszédben a sorompónál kezdődik a falu. Ha valaki azon túl lakott, a „gyárnál” lakott vagy kissé más irányban, az „IFET-nél”, a telepen.
– A gyár környéki embereknek régen a foci jelentette a szórakozást, most is inkább ők járnak meccsekre, igaz, a pálya is hozzájuk van közelebb – foglalta össze az elöljáró. – Annak idején nekik volt idejük focizni, néhányan a labdarúgásért kaptak fizetést. Gyermekkoromban, ha fociztunk, nem volt nehéz csapatokra oszolni: voltak a falusiak és a gyár környékiek, vagy a falusiak és a blokkosok, vagy a falusiak és a telepiek. A telep a régi fafeldolgozó környéke volt, a vonatállomás után, ahol az IFET-alkalmazottaknak voltak szolgálati lakások.
A régi klub a gyár környéki embereknek a kultúrházat jelentette: a rendezvényeiket, a lagzikat, a keresztelőket ott tartották. Most egyik felében bútorturkáló van, de a polgármesteri hivatal szeretné a tulajdonostól megvásárolni és valamiképpen hasznosítani a közösség javára. E téren az önkormányzatnak bőven van tennivalója: sok a felszámolásra váró ipari rom. A régi szeptemberekben vonattal, teherautókkal érkezett a burgonya s a kukorica Csíkszentsimonba, feldolgozásra. Most nincs a szokottnál nagyobb forgalom.
– De még lehet – bizakodik a polgármester. – A sörgyár csipszüzem­et szeretne beindítani, és ismét lehet itt keletje a burgonyának.

Daczó Katalin