Vannak-e jó mesterek a Székelyföldön?

Úton-útfélen hallom, hogy környékünkön hiányolják a jó szakembereket. Állásbörzéket szer­veznek, s maguk a kisebb-nagyobb vállalatok is keresik a jól képzett dolgozókat. A munkaerő-elhelyezési ügynökségnél néhány nappal ezelőtt Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen 378 betöltetlen állást ajánlottak az érdeklődők figyelmébe, ám e két városból és vonzáskörzetükből összesen 224-en jelentek meg. A kínálat elég sokoldalú volt, képviselte az erős ágazatokat, amelyek az utóbbi évtizedekben jöttek létre, illetve amelyek fennmaradtak: a kereskedelem, a készruhagyártás, a fémforgácsolás, a műanyag-fröccsöntés, a szerszámkészítés szakterületeire kerestek dolgozókat a közép- és szakiskolásokat végzettek közül, egyetemi és főiskolai diplomával rendelkezőknek pedig villamos- és gépészmérnöki, geológusi és textilmérnöki munkákat ajánlottak. Lehetőséget kínáltak a munkahelyi képzésre is. Azt már nem követtem, hogy hányan mentek később állásinterjúra, s ténylegesen hány főt alkalmaztak. Sok esetben a börzén való megjelenést csak arra használják az érintettek, hogy igazolják szándékukat, és beszerezzék a megfelelő igazolásokat, hogy próbáltak elhelyezkedni.
Egy másik híradásban pedig az áll – szintén viszonylag friss adat –, hogy a hazai munkavállalók több mint egyharmada külföldön keresi a boldogulást. Ez is nagyjából helytálló adat, amelyhez hozzá kell tenni, hogy hivatalos, de emellett létezik olyan réteg, amely csak időszakosan dolgozik másutt, s a munkavállalásuk nem minden esetben törvényes, a szürke- vagy a feketegazdaság szférájához tartozik. Az aktív korúaknak mintegy fele lehet tartósan vagy ideiglenesen külföldön, s ez az arány a fiataloknál egyre magasabb. Általános trend – még felsőfokú tanulmányokat végzettek körében is –, hogy ideig-óráig sokkalta alacsonyabb képzettségi szintet igénylő munkát is szívesen vállalnak jóval magasabb bérezésért nyugati országokban.
Viszont, ha komolyabban elgondolkodunk azon, hogy a legszélesebb foglalkozásspektrumon megtaláljuk-e a jó szakembereket, akik képesek elvárható szinten szolgáltatni, akkor már bajban vagyunk. Tegyük fel, hogy meg akarunk javíttatni egy hagyományos, fából készül hordót vagy kádat – ebben a neylon-világban –, akkor hová, kihez fordulhatunk? Tegyük fel, hogy javításra szorul egy régi mechanikus ébresztőóra? Mi van akkor, ha meg kell forrasztatni a szemüvegünk letörött szárát? Hol tudok olyan gyolcsot vásárolni, amely hagyományos eljárással, természetes és a környezetünkben előállított nyersanyagból készült? Ezek majdhogynem megoldhatatlan feladatok. Hosszú utánajárással, türelemmel talán célt érünk, de inkább azt ajánlják menet közben az ismerősök és az érintett szakmák valamelyikében dolgozók, hogy dobjuk ki ezeket a vackokat, s vegyünk mást, hiszen mindent lehet kapni a boltban.
Ugyancsak mostanában járt a kezemben az udvarhelyi M. Kir. Állami Kő- és Agyagipari Szakiskola 1906–1907 évi értesítője, amelyből kiderül, hogy a tanévet 45 diák fejezte be, akik a végbizonyítvány megszerzése után „elbocsáttattak, illetőleg az igazgatóság közvetítése folytán külön szakonként, az ország különböző helyein mesterekhez és gyárosokhoz elhelyeztettek”. Két fő szakirányban folyt itt képzés, a kő és agyag feldolgozása terén, de az iskola „kisugárzása” jóval túllépett az akkori Udvarhely Vármegye határain. Voltak Pécsre, Budapestre, Belgrádba, Kolozsvárra elszegődő növendékeik. Most a művészeti szakközépiskola használja ezt az épületet, amely hajdanán e két említett szakma oktatására épült, és Hargita Nándort – még Schefflerként – Pestről helyezték ide igazgatni, aki aztán haláláig a városban maradt. Az lenne igazi művészet ma, hogy több mesterséget, akár szakonkénti kézművességi, iparművészeti alapismereteket is tanítanának a mai oktatási rendszerben, hogy megmaradjon és szélesedjen a spektrum. Hogy ezerféle mestersége lehessen a székelynek. De nem csak papíron. S hogy megérje itthon szedni az epret és a pityókát, amelyet dalolva hordanának majd be csíki traktorjaikon saját kisüzemeikbe feldolgozás végett az atyafiak.

Simó Márton