Útra kelünk Bolíviába

A mocsika és a Nazca kultúrával párhuzamosan fejlődött harmadik nagy preinka (inkák előtti) civilizáció – azaz Tiahuanaku (más írás szerint: Tiahuanacu, Tiwanaku) kultúra megismeréséhez át kellett mennünk Bolíviába. Oda eljutni már önmagában sem mindennapi történet volt, hisz utunk több mint 4000 méter magasba és határon át – dél-amerikai határon, mert ez is számít! – vezetett. Ahhoz, hogy hozzászokjunk a sajátos magaslati körülményekhez, több lépésben tettük meg az utat. A kirándulásunk programja szerint is Nazcából indultunk. Ezt azért pontosítom, mert – mint eddig gondolom, már kiderült, anélkül, hogy erre külön felhívtam volna a figyelmet, ezúttal régebbi, más útleírásaimtól eltérően, nem időrendi sorrendben mutatom be az élményeimet, hanem egy más logikát követve. Előbb az ország földrajzi, természeti feltételeit és látnivalóit mutattam meg, majd az őslakosok életét, történelmét, életkörülményeit, szokásait, természetesen mindenütt aktualizálva, ahhoz, hogy majd később jussak el a felfedezők teremtette városok, életmód és annak következményeinek ismertetéséhez. Ezért fogunk most gondolatban elindulni Nazcából Bolívia felé.


A Pánamerikai országúton haladtunk délre, Arequipa felé. Azonkívül, hogy ez az útvonal vezetett célunkhoz, a megállók úgy voltak megtervezve, hogy lassan hozzászokjunk – már amennyire európai embernek ehhez ilyen gyorsan hozzá lehet szokni! – a sajátos természeti viszonyokhoz. Különben ez volt utunk másik nagy érdekessége: olyan különleges fizikai élményeket is megéltünk, ami nem jellemző a turistáskodásra úgy általában, különösen nem a kulturális körutazásokra.
A Pánamerikai országút – valódi nevén Pánamerikai főútvonal – nevét onnan kapta, hogy végighalad az egész amerikai kontinensen úgy, hogy szinte az összes államát összeköti. A perui szakasz gyakorlatilag az ország hosszában végighalad. Ha északról indulunk és haladunk dél felé – mint ezt mi is tettük, mikor Nazcából elindultunk, jobb felől végigkísér az óceán, balkézt pedig egy lényegében keskeny sivatagos sáv, mely néhol alig éri el az 50 kilométer szélességet és ahol sosem esik az eső. Az óceánt, itt ezúttal konkrétan a Csendes-óceánt, a maga sokárnyalatú, hol haragos, hol vidám kékségével és végtelenségével, habzó, játszadozó vagy dühöngő hullámaival és játékos vagy viharos morajával már sokan és sokszor megénekelték, nem is alaptalanul. Ezért most én nem teszem, csak jelzem, hogy mellénk kedvesen szegődött és végig a legszebb, napfényben csillogó, szelíd hullámokat vető képében kísért el egész nap. Véleményünk egy egészen picit csak akkor változott, amikor néhány óra buszozás után megálltunk egy helyütt, ahol az országút simán folytatódott a homokos talajban és szinte karnyújtásnyira ott locsogott a víz. Többen levetkőztek és megmártóztak benne, magam csak felhúzott nadrággal tapicskáltam egy keveset a szélén az egyáltalán nem meleg (tudjuk, a Humboldt-áramlat a hibás!), ám lassan megszokható vízben. És ott derült ki, hogy bizony a játékos hullámoknak hatalmas ereje van, még a szélén is vigyázni kellett, hogy mikor a széle odaloccsant, talpon maradjon, akit megérintett. A homok ellenben, mely kagylókkal és ráktetemekkel díszítetten terült el mellette, olyan forró volt, hogy alig lehetett benne meztelen talppal járni, de én kibírtam: a napimádatom erre is ráhangolt. Ilyen forró lehetett a bal oldalt húzódó sivatag, mely hullámozva kísért, miközben a távolban az Andok impozáns vonulata zárta. Tudom, hogy a sivatagot sokan nem szeretik, mert unalmas, egyhangú, nincs rajta mit látni. És lényegében ez így is van. És mégsem. Mégsem tudok ezzel egyetérteni, mint ahogyan, eléggé különös módon, vagy ez nem is volt annyira meglepő, hisz úgy tűnik, aki erre az útra vállalkozott, az sok mindent másképp érzékelt és értelmezett a világból már indulásból, a társaim sem értettek egyet. Nagyon tudtunk gyönyörködni a sivatagban.

Nyilván eltekintve attól az egy-két kivételtől, akik lelkesen végigitták és aztán végigaludták az autóbuszozás néha nem kevés óráját. Ám legtöbben imádtuk, amit láttunk. Arra, hogy a sivatag szép, először az Anatóliai-fennsíkon jöttem rá, ahol a körülöttem ülők – akkor még részben bukaresti, részben moldvai útitársak – nem győztek csodálkozni súlyosan elferdült ízlésemen, ahogyan órákon keresztül lelkendeztem a látottaktól. A hatás ismétlődött Egyiptomban, ahol a piramisok és a Szfinx titokzatossága csak fokozta a sivatag sugallta végtelenség és finoman hullámzó állandóság lélekemelő érzését. Peruban ráadásul a sivatag rengeteg színben pompázott, a szürkétől a sokféle sárgán keresztül a lila világos és sötét árnyalatáig. A leglilábbak a homokdűnék voltak, mert néha márványosan rétegezve emelkedtek ki a síkságból, máskor zárták le a szemhatárt.
Útközben néha keresztezünk egy-egy folyóvölgyet, melynek vize valahonnan az Andok vízgyűjtő területeiről táplálkozott, és amely lehetővé tette, hogy zöldellő termőföldek szakítsák meg a homoktengert. Bár kisebb-nagyobb megművelt földdarabkákat sok helyen lehetett látni, ám itt a termés és a zöld szín orgiája fogadott minden alkalommal. Elsősorban rizst termeltek a folyók mentén, mert itt megoldható volt a sajátos öntözőberendezés, mely ehhez nélkülözhetetlen. És olyan furcsa volt látni, ahogy a hatalmas területen a folyó hosszában katonás rendben, nyílegyenes csatornákkal szabdalt rizsföldek mellett, de néhol a közepén kinőtt egy kis, viszonylag gondozott, néha még apró templomocskával is ellátott falucska. Éles ellentétben a sok út melletti bódé vagy vályogtelepülés meghökkentő, nekünk legtöbbször szomorú vagy annak tűnő látványa, amit ellenben az ott lakók nem föltétlenül annak élnek meg.

Ezeket általában a megélni próbáló szegények alakítják ki, próbálkozva ott növénytermesztéssel, egy-két állat tartásával vagy egyébbel, de találkoztunk olyannal is, aminek története van. Hisz mai napig látható Tanaka falu vagy város (ki tudja?) pusztulófélben lévő maradványa. Ezt az aranykeresők alapították egykoron, aztán a sikertelen fáradozásuk után elmentek, a településen pedig ma már csak kevesen éldegélnek, és az egész, még az autóbuszból nézve is, leginkább egy fantomvároshoz hasonlít. Az érzés, hogy amit látok, valahol a valóság és a képzelet, a valóság és egy vadnyugati témájú film, a gyönyörű és a borzalom határán mozog, nemcsak itt, hanem néha máshol is hatalmába kerített.

Albert Ildikó