Túlhordás kontra önállóság

Asztalos Ágnes

Írtam már, hogy a nyár, a rengeteg szabadtéri tevékenység milyen jó megfigyelési terep a kíváncsi ember számára? Hiszen városünnepen, strandon, tengerparton, kirándulóhelyen óhatatlanul közelről látjuk embertársaink megnyilvánulásait, ilyen-olyan szokásait. A múltkor a nőkről, anyákról volt szó, akiket nyáron is annyira kötnek vélt vagy valós feladataik, hogy gyakran elfelejtik élvezni a napsütést, a hosszú nappalokat, a jó időt és azt a kevés szabadságot is. Mostanában az agyba-főbe kiszolgált gyerekek – saját magam alkotta „szakkifejezéssel” élve a „túlhordott” gyerekek – kerültek gyakran a szemem elé.
Ismerős a helyzet, amikor a három, három és fél évest tehetetlen bábuként vetkőzteti, öltözteti a strandon valamelyik szülő, miközben ő maximum annyira vesz részt ebben a tevékenységben, hogy esetleg felemeli a lábát? Másik kedvenc jelenetem, amikor 10 percenként elhangzik a kérdés, hogy ennél-e egy kis banánt, szendvicset, csipszet, kekszet stb. A túlhordás kifejezés igazából akkor jutott eszembe, amikor három évet betöltött, egészséges, eleven gyermeket láttam kedves szülője hátán – hordozóban, de – miközben e sorokat írom – bevillan az áruházakban bevásárlókocsiban tologatott nagyobb gyerekek látványa is. Persze a túlhordást igazából a várandósság utolsó időszakára mondják, amikor az orvosok már úgy vélik, hogy ideje lenne előbújnia a babának, és általában tesznek is róla, hogy a világrajövetel a lehető legpontosabb időben meg is történjék. De mostanában – talán ennek a divatos hordozós-kötődős irányelvnek a hatására – a már kibújt, eleven csemetéket mintha előszeretettel túl sokáig tartanák a maguk szoros, nem lazuló közelségében, tőlük való függésben a szülők. Mintha ebben a nagy odafigyelésben sokan mégsem vennék észre a kisgyermek bimbódzó önállósági törekvéseit, mintha néha fontosabb lenne a „jószülői” imidzs megtartása a szaladgáló, virgonc gyereknél, amikor addig hordozzák már az apróságot, hogy egyszer csak elfelejtik letenni.
Pedig ugyebár fajunk, maga az ember is akkor kezdett el igazából okosodni, amikor két lábra állt és elkezdte manipulálni a környezetét. Valahogy így van ez az egyedfejlődésben is: a kicsi, ahogy egyre fejlődnek a képességei, egyre több készsége alakul ki, és azokat ki is próbálhatja, egyre erősebbnek, pszichológiai szakszóval szólva egyre kompetensebbnek érzi magát a világban. Ez a kellemes „képes vagyok rá” érzés visszahat, hogy még bátrabban próbálkozzon, ismerkedjen a környezetével, és valahogy ezen az erővonalon zajlik a fejlődés. A mindennapokra lefordítva, ez az okoskodás azt jelenti, hogy ha észrevesszük például azt az időpontot, amikor a gyerek a felfedezés örömében, csak úgy, játékból elkezdi letépni, feltépni magára a ruhát, a cipőt, akkor nekünk, okos szülőknek ezt bátorítani kell. És engedni, hogy kínlódjon, időt szorítani, hogy a maga tempójában ébredjen rá a bugyi felhúzásának elsőre igen bonyolult módjára. Mert közben rakétasebességgel fejlődik a szem-kéz-láb koordinációja, egyensúlyérzéke, kézügyessége stb. És főleg az önállósága. Ami hatalmas dolog! Nemcsak a szülőnek, mert mondjuk a strandon már nem kell neki öltöztetnie, vetkőztetnie a háromévesét, hanem magának a gyereknek is. Mert belső erőt, biztonságot ad, és jó alapot a továbblépésre.
Érdekes, hogy ha ezt a periódust nem használjuk ki, akkor később már nem lesz annyira érdekes az apróság számára a ruhadarabok manipulálása, előtérbe kerül a kényelem, és nagyvonalúan megengedi (vagy nem), hogy öltöztessék. Csakhogy eközben elillan a „képes vagyok rá” érzése és annak kimondhatatlanul jótékony hatása is…
Egyébként szerintem – legalábbis elméletben – abban mindannyian egyetértünk, hogy az egészséges gyermek érzi, ha éhes, két lábra emelkedés után szereti is használni az újonnan megszerzett tudást, kíváncsi a világra, inkább szaladgál, és legfeljebb akkor ül szívesen az apja hátán, ha elfárad. Kíváncsi a környezetére, megfogna, megnézne mindent közelebbről. Na meg nagyon szereti, ha Ő csinálhat valamit. Úgy vélem, kár kihagyni és nem engedni az „én akarom” próbálkozásokat (nemcsak az öltözködésnél, hanem minden lehetséges helyzetben), még akkor is, ha néha időveszteséggel jár ebben a sietős világban, és akkor is, ha nem sikerül egyből (a kudarc kezelése is tanulási folyamat eredménye!). Ha pedig bedühödik a sikertelenségen, óvatosan segítsünk neki, ám hagyjuk továbbra is őt érvényesülni. Elvégre a továbbiakban is neki kell(ene), nem?