Tudose mondjon le!

30

Az egy és oszthatatlan országnak, amelyben élünk, alig-alig akadt olyan miniszterelnöke a rendszerváltás óta, aki kimutatta volna a szimpátiáját az országban élő nemzetiségek iránt. Különösen a magyarok felé szokás megvillantani a nemzetféltő fogak fehérjét. Biztos politikai tőkét jelent alacsonyabb politikai szinteken, kormányoldalon és az ellenzék térfelén egyaránt. Lásd egy féligmeddig székely és unitárius, korábban Lajcsi nevű nemzeti-liberális politikus felháborodását, ahogyan majdhogynem elsőként reagált a Kelemen–Biró–Szilágyi triumvirátus által aláírt autonómiaügyi nyilatkozatra, amely egyelőre tényleg nem más, mint formába öntött és kézjeggyel ellátott szándék. Üde kivétel talán Mihai Răzvan Ungureanu volt, akinek hat évvel ezelőtti munkássága alig ért fel fő-főminiszterként egy pünkösdi királysággal. Talán voltak még közben – ideig-óráig – néhányan a kormányrúdnál, akikkel lehetett tárgyalni, de autonómiák szintjén körülöttük is mindig megfagyott a levegő.
Ahhoz, hogy Románia történelmi régióit külön entitásként fogalmazza és határozza meg az alaptörvény, olyasféle politikai akaratnak és kultúrának kell állampolgári szinteken létrejönnie, amelyet egyelőre álmodni sem merünk. Dacára annak, hogy ilyen-olyan megyékben él a népesség, a többfajta törésvonal mentén és ellenében gründolt mai Románia lakossága, visszavonhatatlanul tudja benne mindenki, hogy mit jelent bánátinak, bukovinainak, máramarosinak vagy oltyánnak lenni. Ez természetes és magától értetődő állapot. Mindenki büszke, hogy elsősorban az, ami, s aki ő valójában, akivé nevelték az igazi szülőhelyeken. Itt nem az iparosítás és munkahelyteremtés ürügyén ide-oda telepített és tömbházakba terelt tömegekre, vagy az állam gépezetében foglalkoztatott hivatalnoki karra, hanem a realitás szintjein élő és a nagyszülők karnyújtásnyira levő sírjait ápoló nemzet- és sorstársakra gondolok.
Csakhogy mindig van egy olyan politikai osztály, amely erősen (ki)használja a nemzeti kártyát, s cinkelt lapokat kever a pakliba. Mert pillanatnyilag mindig úgy látszik, hogy a mesterségesen kreált és hosszú generációkon át életben tartott nemzeti legendáriumba és nemzeti színű ködbe való burkolózás a leghasznosabb. Biztos, de egyúttal ez is a primitívebb. Valami nacionál-pavlovi-reakciót képes beindítani, és azonnal kiválasztódik valami fura-tesztoszteron, amely aztán képes felstimolni a média, a hírközlés csatornáin némi indulatot. Hogy a nép lássa a nemzetféltést és a politikusi éberséget. A foguk fehérjének felénk való kivillantásával, a vicsorgással igazolják, hogy dolgoznak ám az őrhelyen!
Néhány évvel ezelőtt, Ioan Rus, az egyik Ponta-kormány szállításügyi minisztere azt mondta egy Kolozs megyei község részére kiutalt iskolabusz átadásakor, hogy a magyarok fékhibás járművet kaptak. Viccnek szánta, mint ahogyan – talán – Tudose is nem elég átgondoltan emlegette a kötelet.
Lehetne regionalizmust és au­to­nó­mi­á(ka)t létrehozni, csak ahhoz másfajta népmentalitás kellene. Ha leülnének a magyar triumvirek mellé a többiek is, akiknek hasonló az elképzelésük. De addig is valamilyen módon rendezni kellene a politikai kulturálatlanság berkeit. Ne mondjuk azt még képletesen sem, hogy fejeknek kellene hullaniuk (!), de az ilyen kijelentésekbe jobb helyeken bele szoknak bukni a bársonyszékes népszolgák, és visszakényszerülnek a rendes szakmához, vagy a lapát nyelére.
A kulturált Európa nyugati felében, ha kötelet ígérnek egy frissen migráló idegennek, akkor a baljós kijelentés úgy kiveri a biztosítékot, hogy csak. Ha egy őshonos kisebbséget gyaláznak, az csak idebent fáj a bús székely kebelben. Holott ez az európailag művelt brancs földhöz verhetné magát bánatában, ha tudna, ha merne e balsors felett felelősen merengeni. De nem veri földhöz magát senki miattunk. Tudose sem. Le nem mond evégett. Nyilván.

Ajánlott cikkek

Állóháború

Felemás évzárók

Simó Márton

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.