Tegyed tönkre, azért van

Úgy tudunk csodálkozni azon, hogy mondjuk Nyugaton milyen szépek a közterek, mekkora a tisztaság, majd ezt követően feltesszük a kérdést, hogy vajon nálunk miért nem lehetséges? Mert bizony nekünk is lenne mivel büszkélkedni, csak ami szép, nem sokáig marad az. Nem értem, és talán soha nem is fogom megérteni: miért nem maradnak meg nálunk is szépnek az új dolgok? A szobortól kezdve a parkon át, egészen a frissen lenyírt pázsitig bármire lehet itt gondolni, a lényeg, hogy mi nem szeretjük az újat, és amint valami jól néz ki, azt igyekszünk a lehető leghamarabb tönkretenni. Vannak pozitív példák is, csak sajnálatos módon a negatív oldal komoly túlerővel bír.
Gyergyószentmiklósiként itteni példákkal tudok élni, de azt hiszem, hogy ezzel a problémával máshol is folyamatosan szembe kell nézni. A város főterén található székely kaput 1978-ban készítette Mayer József. A múlt hónapban restaurálták a Tarisznyás Márton Múzeumban, és úgy tűnt, ékes színfoltja lesz a főtérnek, nem is értem, miért nem számítottunk arra, hogy valaki nem fog elférni tőle? A hét elején a díszkapu kiskapuja rejtélyes módon eltűnt, majd ugyanolyan rejtélyes módon visszatették a helyére, persze, senki nem látta, hogy ki volt. Furcsa… Máskor lépten-nyomon beleütközöm a közbiztonságért felelős szervek munkatársaiba, amikor viszont hasonló eset történik, akkor senki nem volt ott, senki nem látott semmit. Na mindegy, ez a díszkapus történet csak egy a sok közül. Sajnos azt sem látja senki, hogy a központi parkban esténként fiatalok csoportjai randalíroznak: kedvükre hozzák-viszik a padokat, kiabálnak, szemetelnek, ha pedig két sör után valakiből előbújik Chuck Norris, akkor azt az ülőalkalmatosságok bánják meg. De persze senki nem lát semmit. Régen többször is megrongálták a régi kórház épülete előtt lévő dr. Fejér Dávid-mellszobrot: lefestették, fordították jobbról balra, balról jobbra tetszés szerint. Sokszor csak az tűnt fel, hogy hazafelé menet a szobor még előre nézett, másnap reggel pedig, iskolába menet már arra lettem figyelmes, hogy „a doktor urat” sokkal jobban érdekli, mi történik a másik irányban.
Egyetemistaként örültem, amikor egyszer csak egy újszerű vonat robogott be az állomásra: nem ette a rozsda, nemcsak nekifutásból lehetett felszállni, az ajtó pedig nem a második rúgásra, hanem az első gombnyomásra nyílt. Tippelhetnek, hogy a következő alkalomkor össze volt-e firkálva, a székek fel voltak-e hasítva, a gombot pedig ötször kellett-e megnyomni, hogy nagy nehezen kinyíljon az ajtó…
Egyszerűen nem értem, ki leli örömét benne, hogy valamit tönkretegyen? Sokszor csak legyintek egyet, és arra gondolok, hogy jó nekünk a régimódi, az ócska, mert sajnos nem tartunk ott mentális téren, hogy a jobbat értékelni tudjuk. Mert az újat úgyis azért készítik, hogy legyen mit tönkretenni. Nem?

Kertész László