Társadalommérnöki illúziók és kisebbségpolitikai kiútkeresés

Április 4-én töltötte hatvanadik életévét Salat Levente esszéíró, filozófiai és politikatudományi szakíró, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A csíkszeredai születésű, Kolozsváron élő egyetemi tanár, a BBTE Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karának dékánhelyettese elektronikus levélben válaszolt Daczó Katalin kérdéseire.

– Csíkszereda pusztán egy születési adat, amely végigkíséri, vagy több annál?

– Határozottan több egy születési adatnál, bár nem annyira a város maga, mint inkább a vidék. Hároméves voltam, amikor szüleim Csíkszeredából Marosvásárhelyre költöztek, ezért neveltetésem alapján inkább vásárhelyinek számítok. A nyári vakációkat töltöttem Csíkdánfalván, ahol anyai nagyszüleim éltek. Az akkor még meglehetősen rendtartó székely faluban megtapasztaltak mellett felejthetetlen élményeket köszönhetek annak, hogy nagyapám erdész volt: sok időt töltöttünk a Hargita oldalában, olyan környezetben, amilyenről az Ábel a rengetegben regényben lehet olvasni. Csík következésképpen egyik fontos forrása a személyiségemet, világlátásomat formáló korai tapasztalatoknak. Névadó őseim Székelyföld egy másik csücskéből, a nyárádmenti Selyéből származtak, és az én gyerekkoromban Mikházán éltek.

– Köti ide ma valami, valaki?

– Ami a kérdés személyekre vonatkozó részét illeti, arra, sajnos, az a válasz, hogy nem. A hely szelleme azonban nem ereszt: sokat járok vissza a családommal a környékre, 1990 óta, amikor a Gyimesekben vásároltunk egy kisebb területet egy hagyományos gerendaházzal. A sors nagy ajándékaként élem meg, hogy az ott eltöltött időnek köszönhetően gyerekeimmel, és újabban unokámmal is megszerettethettem a vidéket.

– Milyen gyermek volt? Könyvmoly, vagy netán műszaki zseni?

– Sem könyvmoly, sem műszaki zseni nem voltam különösebben, bár sokat olvastam és a kézimunkának több területén is kipróbálhattam magam, mivel édesapám igazi székely ezermester volt. Egész kiskoromtól azt láthattam tőle, hogy nincs olyan ember által készített szerkezet vagy használati cikk, aminek a javításával nem volna érdemes megpróbálkozni, később pedig a fafaragás rejtelmeibe is beavatott. Vezetői hajlam határozottan volt bennem, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas középiskola diákszervezetét vezettem egy ideig, és részt vettem a Tentamen című diáklap utolsó számainak a szerkesztésében is. A hatalomhoz való későbbi viszonyom egyik meghatározó élménye, hogy az egyik szám, amelyet szerkesztőként állítottam össze, már nem jelenhetett meg a tanfelügyelőség illetékeseinek a közbelépése nyomán.

– Milyen indíttatást jelentett a Bolyai Farkas Líceum, illetve a város, Marosvásárhely? Itt kell keresni a kutatási területei iránti érdeklődésének gyökereit?

– A marosvásárhelyi évek, az elemi, majd a középiskola a már említett csíkdánfalvi élmények mellett a másik fontos forrásai annak, aminek ma gondolom magam. Ahogyan mondani szokás, jó pillanatban voltam jó helyen: a Bolyaiban talán a legjobb éveket fogtam ki, kiváló tanárok keze alatt, nagyon színvonalas osztályban, jó képességű és sok tekintetben tehetséges osztálytársak közösségében nevelkedtem. A város is érdekes hely volt az 1970-es évek közepén. Noha a magyar közösség – gyermeki perspektívából megítélhetően legalábbis – még szinte teljesnek mondható önálló életet élt akkortájt, a románokhoz fűződő viszonyunk rendezetlenségét érzékeltem és elég intenzíven megéltem, ennek alapján valóban elmondható, hogy a későbbi szakmai érdeklődésem gyökerei ide nyúlnak vissza.

– Szakmai önéletrajzából kiindulva úgy tűnik, nem ment könnyen a pályaválasztás: Temesváron kezdte egyetemi tanulmányait, majd Kolozsváron folytatta és fejezte be. Miért váltott várost?

– Egészen korán kezdett nagyon komolyan érdekelni a filozófia, annak mind ismeretelméleti, mind társadalomfilozófiai vonatkozásai. Amikor valamikor tizedikes koromban szóba került a pályaválasztás kérdése, édesapám rémülettel hallgatta, hogy én filozófia szakra mennék. Az ő befolyására döntöttem úgy végül, hogy mérnöki pályát választok és számítástechnikát fogok tanulni, de már akkor világos volt számomra, hogy ez nem cél, csupán eszköz lesz számomra. Amikor én felvételiztem, számítástechnika szak csak Bukarestben, Krajován és Temesvárott létezett, így esett a választás Temesvárra. Az akkor érvényes gyakorlatnak megfelelően felvételi után egy év katonaság következett, és az élet úgy hozta, hogy amikor én elkezdtem Temesvárott az első évet, Kolozsvárott is indult az időközben előkészített számítástechnikai képzés. Harmadévesként kértem át magam Temesvárról Kolozsvárra, formailag arra hivatkozva, hogy Kolozsvár közelebb van lakhelyemhez. Az elhatározáshoz végül családi okok szolgáltatták az ürügyet és bátorságot: másodéven összeismerkedtünk a feleségemmel, és miután kiderült, hogy az ő továbbtanulási tervei is Kolozsvárhoz kötődnek, gyorsan összeházasodtunk és felköltöztünk Kolozsvárra. A mérnöki tanulmányok mellett filozófiát és szociológiát hallgattam és éltem egy akkor formálisan is létező lehetőséggel: oktatói képesítést is szereztem a mérnöki diploma mellett, aminek sokkal később, egyetemi oktatóként vettem hasznát.

– Nyolc évig számítástechnikai mérnökként dolgozott Sepsiszentgyörgyön. Hogyan gondol ma vissza ezekre az évekre?

– Fontos szakasza volt ez is az életemnek. Gyakorló mérnökként sokat jártam terepre Brassó és Fogaras környékén, illetve a Székelyföld egy jelentős részén, Sepsiszentgyörgytől Udvarhelyig. Az akkor létező számítóközpontokban az újabb generációs számítógépek javítása és karbantartása volt a feladatom – nagyon fontos társadalmi-politikai tapasztalatok és személyiségélmények forrása lett számomra ez az életforma. Sepsiszentgyörgyön egy értelmiségi kört, a Tudományelméleti műhelyt hoztam létre és működtettem öt vagy hat évig, ez egyrészt a filozófiai önképzés, másrészt az értelmiségi ellenállás fórumaként vált részévé szakmai pályámnak. És itt születtek gyerekeim, egy lány és egy fiú, a diktatúra legnehezebb éveiben.

– 1990 márciusában meredeken változtatott az életén, és a Korunk szerkesztője lett. Mi indította erre?

– A környezetünkben senki által előre nem látott fordulatot követően hirtelen kitágult a tér, és a diktatúrában ellenállóknak számító értelmiségiekkel fenntartott kapcsolataimnak köszönhetem, hogy meghívást kaptam a Korunk megújuló szerkesztőségébe. A meghívást örömmel elfogadtam, hiszen végre azt csinálhattam, amire mindig is készülődtem. Ha a fordulat nem, vagy akárcsak egy-két évvel később következik be, akkor ma, ha még élnék, minden bizonnyal számítástechnikával foglalkoznék Magyarországon.

– A Korunk óta tulajdonképpen a különböző beosztásai és kutatási területei szorosan összekapcsolódtak. 1995-ig a Korunk főszerkesztő-helyettese, ugyanakkor 1990 és 1999 között a Nyílt Társadalomért Alapítvány, Románia (volt Soros Alapítvány) Kolozsvári Kirendeltségének igazgatója volt, és közben doktorált. Mit tart a legfontosabbnak ezekből az évekből?

– Mind a Korunk, mind a Soros Alapítvány keretében eltöltött éveket a nagy illúziók és a nagy kudarcok teszik emlékezetessé számomra. Mindkét helyen amolyan társadalommérnöki szerepet próbáltam betölteni, hosszú ideig az az illúzió éltetett, hogy a diktatúra összeomlását követően nagyon könnyű lesz érvényt szerezni azoknak az elveknek, amelyeket elméleti tájékozódásom, olvasmányaim nyomán elsajátítottam. Keserűen csalódnom kellett.

– 1996-ban lett óraadó tanár a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, Politika-, Közigazgatás- és Kommunikációtudományi Karán, ma már ugyanennek a karnak dékánhelyettese. Legalább tizenkét tantárgyat oktatott eddig. Van kedvenc tárgya?

– Hogyne, a legizgalmasabb kihívás számomra az Etnopolitika oktatása magyar, román és angol nyelven. Ez a tantárgy, amely a politika és az etnicitás kapcsolatát és kölcsönhatásait vizsgálja empirikus, összehasonlító megközelítésben, az én javaslatomra került be a szakunk tanrendjébe, és kutatásaim, illetve a diákokkal folytatott dialógus alapján alakul a tartalma évről évre. De örömömet lelem a Bevezetés a kutatásmódszertanba című tantárgy oktatásában is, ennek köszönhetően alkalmam van megismerkedni minden évben a kar valamennyi első éves, magyar tagozatos diákjával, ami érdekes rálátást biztosít számomra arra, hogy milyen irányokba alakulnak a mai fiatalok.

– Politológusként, egyetemi tanárként és számos kerekasztal-beszélgetés vagy szabadegyetem meghívottjaként, illetve tanulmányai és kötetei révén úgy vélem, befolyásolhatta, befolyásolhatja a vizsgált folyamatokat. Valóban így van?

– Sajnos, nem. Noha keményen dolgoztam és tudatosan törekedtem erre, a romániai magyar közgondolkodás és a kisebbségi politikai gyakorlat szakmai alapon történő befolyásolására irányuló igyekezetem szinte teljességgel eredménytelen maradt. A hiba biztos bennem van, de gyakran szembesülök azzal a felismeréssel, hogy illúzió volt azt feltételezni, hogy függetlenségének a megőrzésére következetesen figyelő szakértőként többet lehetett volna elérni. A dolgok ma érvényesülő logikája szerint a világ menetét csak azok képesek befolyásolni, akik beszállnak a politikába és vásárra viszik a bőrüket. Erre a funkcióra megspórolhatatlanul szükség van az emberi társadalmakban, ezért én tulajdonképpen tisztelem a politikusokat, akkor is, ha olykor nagyon haragszom rájuk azért, amit és ahogyan csinálnak. Minden bizonnyal ezzel is összefügg, hogy az oktatói munkát tekintem jelenleg legfontosabb feladatomnak.

– Sok aktuális kérdés van, amiről faggatnám, mint ahogyan az utóbbi évtizedekben mindig felmerültek aktuális kérdések, amik kapcsán a véleményét kérték újságírók, politikusok, vagy mások egy-egy kiéleződő konfliktus vagy épp egy előkészített autonómia-határozat kapcsán. Ez utóbbi témáról biztosan több kötetet is tudna írni, én most mégis arra kérem, próbálja röviden megfogalmazni, mi áll leginkább az autonómia-elképzeléseink megvalósításának útjában?

– Három pontban tudnám röviden összefoglalni annak a lényegét, amit erről a kérdésről gondolok. Az egyik a nemzetközi helyzet, ami megítélésem szerint eleve elesélytelenít bármiféle, akár a miénknél sokkal szakszerűbben képviselt autonómia-törekvést is. A másik a közösségi kompetenciák hiánya, amelyekre szükség lett volna ahhoz, hogy a kérdést célratörőbben és eredményesebben lehessen képviselni mind befelé, a közösség irányában, mind kifelé, a román többség és a nemzetközi közvélemény felé. A harmadik az, ami az autonómia érdekében folytatott „küzdelem” nevében az elmúlt közel 25 év alatt történt: meggyőződésem, hogy az elkövetett hibák, a felelőtlenség, amellyel a politikai szereplők a kérdéshez viszonyultak, olyan helyzetet idéztek elő mára, amiből nagyon nehéz lesz megtalálni a kiutat, ha sikerülni fog egyáltalán.