Születésnapi beszélgetés dr. Vencser Lászlóval – Távol, és mégis közel

Hetven évet töltött június 17-én a gyergyóditrói születésű dr. Ven­cser László, a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola volt tanára, a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház létrehozója, az Ausztriai Idegennyelvű Lelkészségek országos igazgatója. Születésnapját szülőfalujában rokonaival, barátaival, paptársakkal ünnepelte – egy közösség ünnepelt. A beszélgetés Gyergyószentmiklóson készült kétlakiságról, szabadságról, az eltelt évtizedekről és jövőbeni tervekről.

Fotó: László F. Csaba

– Több mint húsz kötet szerzőjeként, illetve társszerzőjeként már többször nyilatkozott életéről, elmeneteléről és folytonos hazatéréseiről, a szülőföld iránti ragaszkodásáról, így elsőként én is erről kérdezem: végül is hol él?

– Amikor elmentem két püspök közötti megegyezés alapján, nem éppen zavartalan háttérrel, úgy gondoltam, nem fogok elszakadni a szülőföldtől, és minden lehetőséget kihasználok, hogy ott is, itt is éljek. Hála Istennek, az elmúlt 26 évemnek legalább a felét itthon töltöttem, tehát én most is ilyen kettős területen élek, vagy talán még több területen a munkám révén. Ami a Sapientiát illeti, az indulásakor volt olyan elképzelés, hogy hozzunk létre egy morális vagy etikai intézetet és a programba bevettek keresztény etikai előadásokat. Két évig tartottam kurzusokat tömbösítve, és abban az időben a Jakab Antal Tanulmányi Házat is igazgattam. Két hetet Ausztriában dolgoztam és két hetet itthon. Ebben már volt gyakorlatom, mert 1996–1997 között pénzügyi igazgató is voltam az egyházmegyében, a linzi munkám mellett, és akkor is egy hónapot itt, egy hónapot ott tartózkodtam. Aztán a Sapientián nem sikerült a tervezett intézetet beindítani, és saját kezdeményezésemből azt a munkát megszüntettem. Most, ha itthon vagyok, abban a házban lakom, ahol a szüleim éltek. A csíksomlyói tanulmányi háznál sincs már beosztásom, de továbbra is nagyon érdekel, ami ott történik, és amikor tudom, meglátogatom.

– Talán a tanulmányi ház sem tanulmányi ház már, hiszen legalább két másik nevet is viselt azóta…

– Most már, hála Istennek, visszavette Jakab Antal nevét, és nemcsak tanulmányi ház, hanem zarándokház is. Ennek pályázati szempontból volt jelentősége. Igaz, korábban volt olyan időszaka az intézménynek, amikor a Jakab Antal nevet is eltörölték, de most már ismét az eredeti elképzelések szerint működik.

– A Jakab Antal Tanulmányi Ház az ön alapítása, ahogy a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon is. Úgy működik a Szent Erzsébet, ahogy elképzelték?

– A Szent Erzsébet Öregotthont a gyulafehérvári Caritas szervezettel közösen álmodtuk meg, és most 20 év után is úgy működik, ahogy elképzeltük. Ott nem voltak kritikus időszakok, a Szent Erzsébet Öregotthonnak ma is az a Magyari Vencel az igazgatója, aki elindította, és az a csapat irányítja ma is. A tanulmányi háznál egyetlen személy van az első csapatból, ugyanis váltakoztak az igazgatók, és mindegyik igazgató néhány embert elbocsátott és újakat hozott. Ez megérződött a működésén is. Úgy hiszem, hogy a Szent Erzsébet Öregotthon országos szinten, de talán nemzetközi szinten is mintaintézmény.

– Azt nyilatkozta többször is, hogy a gyulafehérvári tanári éveket tartja az egyik legszebb időszaknak az életében. Miért?

– Fiatalon, huszonnyolc évesen lettem tanár a teológián. Akkoriban nagyon sok diák volt az intézetben, 110-120 volt a létszám 1975-ben, és még magasabb, 170 körüli a 80-as években. Értettem a diákok nyelvén, és ők is értettek engem. Rengeteg munka volt, a tanítást kiegészítette a tízéves rektorhelyettesi, gazdasági tevékenység. Javítgattunk, próbáltuk modernizálni az épületeket, hogy a szeminaristák jól érezzék magukat. Mindenre jó visszajelzést kaptunk az elöljáróktól is, Jakab Antal püspöknek mindig volt egy jó szava. Ezért voltak nekem a fehérvári évek nagyon szépek. Mi, akik Rómából hazajöttünk – az érsek úr és még egy kolléga –, magunkkal hoztuk a II. Vatikáni Zsinat szellemét. Ez is szolgálat, hogy megpróbáljuk közelebb vinni a hallgatókhoz az úgynevezett mély, hitbeli tanításokat, és ennek megfelelően adni elő. Sikerült szemináriumokat szervezni, dialógus alakult ki diák és tanár között, vitatkoztunk teológiai témákról anélkül, hogy bármi tabu lett volna.

– Jakubinyi érsek úrral egyszerre tanultak Rómában?

– Egyszerre tanultunk, de ő egy évvel korábban visszajött, mert a szentírástudomány tanára meghalt ’73-ban, és ezért ’74-ben, mikor befejezte a két licenciátust, vissza kellett jönnie. Négy évet voltunk együtt kint, és amíg én Gyulafehérváron voltam, addig együtt tanítottunk.

– Gondolom, hogy amikor Önöket Rómába küldték, már a püspökségnek szándékai voltak Önökkel.

– Az volt a szándék, hogy a teológiára legyen tanári utánpótlás. Jakubinyi Györgyöt például azzal a feladattal küldték ki, hogy visszatérve átvegye a szentírástudomány oktatását. Hármunknak pedig azt mondták, hogy majd, amikor befejezzük az alapképzést, választhatunk, miben szeretnénk elmélyülni. Én a licenciátusi fokozat megszerzését követően az erkölcsteológiát választottam.

– Azt nyilatkozta valahol, hogy szabónak készült gyerekkorában…

– Ennek a hátterében az áll, hogy a szomszéd kis utcában lakott egy szabó, akihez sokat jártam, és láttam, hogy hogyan dolgozik. S én akkor azt mondtam, hogy leérettségizek, s megyek szabónak. Minden gyerekben vannak hasonló vágyak, amelyek később vagy megmaradnak, vagy megváltoznak.

– Néhány évvel ezelőtt Hargita Megyéért díjat kapott, és a laudá­ció­ban elhangzott, hogy nem önként hagyta el Erdélyt, elöljárója ragaszkodott ahhoz, hogy külföldre távozzon. Több helyen olvastam, hogy ez két püspökségnek volt a megállapodása. Miért éppen Ön volt az a személy, akinek mennie kellett?

– A politikai változást követően nagy teher hárult ránk, jöttek a segélyszállítmányok, éjjel-nappal dolgoztunk. Amikor Jakab püspök megalapította az egyházmegyei Ca­ritas szervezetet, kinevezett engem igazgatónak. Amikor az ember ennyire leterhelt, állandóan rohangál, és keveset alszik, könnyen keletkezik feszültség akár a felettesekkel is. Ez vezetett oda, hogy az akkori főpásztorral, Bálint Lajos püspökkel közös megegyezés alapján a linzi megbízatást választottam.

– Azóta változott az egyházi elöljáró – nem volt szó arról soha, hogy teljesen visszajöjjön?

– Visszajöttem „félig”, amikor pénzügyi igazgató voltam, amikor Jakubinyi érsek lett az egyházmegye főpásztora, és felkért ennek a feladatnak az ellátására. Egy ideig párhuzamosan végeztem linzi és gyulafehérvári munkámat, aztán két év múlva a gyulafehérvári érsek választás elé állított, hogy vagy visszajövök végleg, vagy felment a pénzügyi igazgatói tisztség alól. Amikor megkérdeztem, hogy végleges visszatérésem esetén a pénzügyi igazgatói megbízatás öt évének lejárta után milyen további feladattal fog megbízni, nem kaptam erre konkrét választ. Ezzel a bizonytalansággal nem tudtam vállalni a végleges visszatérést.

– Ez a kettős lét nagyon nehéz lehet, de ad az embernek egyféle szabadságot is, nem?

– Nagyon sok esetben sikerült külföldről hazafelé segítségeket köz­vetítenem, legutóbb például az atyhai templom leégése után a linzi kelet-európai segélyalap volt az első, amelyik húszezer eurót átutalt a templom újjáépítésére. Ha nem lennék Linzben, ez nagy valószínűséggel nem történt volna meg. A kettős lét valóban ad mozgásszabadságot, ugyanakkor nagyon sok energiát igényel. Helyt kell állni az ausztriai munkahelyeken – Linzben és Bécsben az idegen nyelvű pasztoráció igazgatásában, valamint a linzi plébániai besegítői szolgálatban –, és mindeközben megtalálni az itthoni működés lehetőségeit. Ez a szervezőmunka mellett sok utazással jár, de örömmel vállalom, mert nekem is szükségem van erre lelkileg, és azt is jó látni, hogy az itthoniak is szívesen fogadják Erdélyben végzett tevékenységemet. Igyekszem a diaszpórában élő magyarok között is jelen lenni, ahol honfitársaim várják a bátorítást, a lelki feltöltődés segítését, a szellemi táplálékot.

– Ön az Ausztriai Idegennyelvű Pasztoráció országos igazgatója. Úgy tudom, ha katolikus migránsok érkeznek oda, akkor Önökhöz tartoznak. Érkeznek-e, találkozik-e velük?

– Érkeznek keresztények is Szíriából, Irak területéről, Egyiptomból, de nem olyan létszámban, mint a muszlimok. Vannak plébániáink, ahol saját papjaik látják el ezen közösségek lelki gondozását. 2015–2016-ban ezeknek a csoportoknak a tagjai azt mesélték, hogy a keresztények először belső migrációba mennek, tehát Irak területéről is kurd területekre, ahol nincs háború, vagy elindulnak Amerika felé, de Európa irányába egyre kevesebben jönnek közülük. Jelenleg nagyon sok afgán, perzsa és szír szeretne kereszténységre áttérni. Elég bonyolult kérdés, mert aki bejelentkezik a katekézisre, ami egy-két évig tart, azt már nem lehet a befogadó országból kiutasítani, mert otthon emiatt üldözhetik, éppen emiatt olyan is van, hogy valaki csak érdekből akar keresztény lenni. Így növekszik ugyan a keresztény közösség, de nem jelentős mértékben.

– 2006-ban Gyergyóditróban a Hargita Megyéért díj átvételekor volt három kívánsága. Elsőként az erdélyi magyar politikai erők egyezségre jutását, illetve közös érdekképviselet felvállalását óhajtotta. Azt is kívánta, hogy a ditrói kéttornyú templomot újítsák fel 2011-ig. Ez megvalósult, ha késve is, 2013-ra. A harmadik kívánsága pedig az volt, hogy 2009-ben a Gyulafehérvári Egyházmegyét nevezzék el Gyulafehérvár–Csíksomlyó vagy Gyulafehérvár–Csíkszereda Egyházmegyének. Miért tartaná Ön ezt jónak?

– Gyulafehérvárt nem szabad feladni, ellenben az érsekség híveinek nyolcvan százaléka Csíksomlyó sugarában, körülbelül száz kilométeren belül él. Továbbá Csíksomlyó lelki központ, és ennek, hogy az egyházmegye megnevezése kettős névvel történjen, hogy nagy zarándokhelyek vagy városok nevét hozzácsatolják egy-egy egyházmegye nevéhez, van hagyománya a világban. Ilyen az Esztergom–Budapesti Egyházmegye, Kalocsa–Kecskeméti Egyházmegye, és így tovább. Ezzel egyházi szempontból is felértékelődne Csíksomlyó, Székelyföld. Annak idején beszéltem személyesen Gyulafehérvár érsekével is, elküldtem javaslatomat a papi tanácsnak is, de sajnos nem szavazták meg azt. Szerintem jobb lenne Csíkszeredában a segédpüspöki iroda helyett egy vikáriátust, vagyis helynökséget működtetni, ahol időnként az egyházmegye érseke is tartózkodhatna.

– Említette, hogy még nem nyugdíjas. Ez mit jelent?

– Ausztriában, mivel nagyon kevés a pap, az egyházmegyék szabályozzák a nyugdíjazási korhatárt. Eddig az állami törvényeknek megfelelően hatvanöt évesen nyugállományba lehetett vonulni, néhány éve azonban egy új szabályozás úgy rendelkezik, hogy csak hetvenévesen lehet a nyugdíjba vonulást kérelmezni (hatvanöt évesen csak orvosi papírral). Ekkor a püspök és az illetékes bizottság dönti el, hogy engedélyezi-e a nyugdíjba vonulást vagy sem. Én vállaltam még négy évet: hármat Bécsben, négyet Linzben. Ha Isten éltet, szeretném egészen addig végezni ezt a munkát, amíg ötvenéves pap leszek és harminc éve lesz annak, hogy Ausztriában élek, vagyis 2021-ig. Hogy azután mit fogok csinálni? Besegítek még Linzben, mert kevés a pap. Terveim szerint többet leszek itthon. Ha bírom még, konferenciá­kat szervezek, könyvbemutatókat tartok, azt végzem majd, amit most is a hivatalaim mellett.

– Mi tartozik hozzá még a hetvenedik születésnapi ünnepléshez?

– A linzi osztrák közösségemben lesz egy kis születésnapi ünneplés július 9-én, szeptember 16-án Bécsben és október 1-jén Linzben bemutatjuk az alkalomra megjelent két könyvet, és ezzel lezárom a hetvenedik születésnapomhoz kapcsolódó nagyon szép és lélekemelő események sorozatát.

Daczó Katalin