Születésnapi beszélgetés Dóczy Andrással – Követ faragni: az az élet értelme

120

Március 22-én töltötte 65. életévét a csíkzsögödi születésű Dóczy András szobrászművész, vállalkozó. A Szék útján található otthonában/műhelyében kerestem fel. Az udvarban nagy forgalom, több síkon is zajlik párhuzamosan a munka, és amíg a házigazda elköszön egy-két megrendelőtől, a kőrakások/kőtömbök között egy Gál Sándor-szoborra leszek figyelmes. Miközben bemegyünk az irodába, kiderül, hogy a munkát 1968-ban, az alma mater, a Gimnázium, 300 éves évfordulós ünnepségekor szervezett kiállításra adta be, de csak nemrégiben került haza.

Doczy_Arpad2_TNK_9580_LR

– Úgy tudom, Zsögödben született és a felmenői között kőfaragók is voltak.

– Az anyai nagyapám, Balázs József Fiumében született. A nagyapám szülei valahonnan Segesvár mellől mentek el a monarchiának kikötőt építeni, s ott született az én nagyapám. Valószínű otthon kőfaragást tanult, és a dalmát, horvát barátaival eljött ide vasutat építeni, és Szentkirályon megismerkedett egy 16 éves leánykával , György Erzsébettel, aki az anyai nagyanyám volt. Itt ragadt ő is, de még nagyon sokan maradtak le. Például egy Pulini nevű olasz is velük jött. Egy vésővel és kalapáccsal hét gyereket felnevelt, abból még egy él, az én anyám, ő volt a legkisebb.

– A hét gyerekből hányan folytatták a mesterséget?

– A hét gyerekből csak egy folytatta, azt is a gazdálkodás mellett. Aztán Zsögödben volt egy nagyon jó kőfaragó, aki valahonnan Háromszék vidékéről származott, Kovács Béla, vele komások lettek, és együtt dolgoztak általában.

– Ön kövek között nőtt fel?

– Csak annyira, hogy az én édesapámnak a bátyja, a nagybátyám, Dóczy János nagyapáméknál és az említett Kovács Bélánál inaskodott, és így került át a kőfaragás mestersége a Dóczy családba. A kollektivizálás után édesapám, Dóczy András is nekifogott, lemondott a gazdálkodásról, és a bátyjával együtt kezdett dolgozni.

– Zsögöd és Nagy Imre közelsége mennyire határozta meg a művészi indíttatást?

– Nagy Imrével a szüleim tartották a kapcsolatot, de nekem mint gyermeknek, nem volt vele semmiféle kapcsolatom. Hanem, amikor volt az említett 300 éves évfordulóra megrendezett kiállítás, akkor ott volt Nagy Imre is mint a gimnázium volt diákja és Gaál Andrásék, Márton Árpádék hívták fel rám az ő figyelmét. Nagy Imre addig nem is tudott rólam, de akkor a közönségnek is mutogatott, hogy itt van egy zsögödi legényke, aki ezeket a darabokat faragta. Három kőmunkával vettem részt ezen a kiállításon, és ő el volt ragadtatva tőlük. Azután nyilvántartott, sokszor hívott le magához.

– Mikor készítette az első alkotását? Volt egy sorsdöntő pillanat, amire visszaemlékszik?

– Tizedikes koromban Gaál András és Márton Árpád kezdett felkészíteni a felvételire. Az első felvételin nem jutottam be, elvittek katonának, s a másodikon aztán bejutottam a főiskolára, és ott a kötelező gyakorlatokat elkészítettem. Az első kiállításomat negyedév végén rendeztem, kisplasztikákból az akkori képzőművészeti galériában.

– S miért akart szobrász lenni? Mi mozgatta?

– Véletlenszerűen történt. A nagybátyám egyszer azt mondta, hogy faragjam ki Lenint. Olyan kilencedik osztályos lehettem. És valaki megmutatta Gaál Andrásnak ezt a Lenint és ő adta a feladatot számomra, hogy a Gál Sándort megfaragjam. Tehát innen indult az egész. Nagyon nehezen ment, mert addig még rajzolni se próbálgattam. Emlékszem, hogy Gaál András kitett egy gipsz Lakoón-fejet, a Lakoón-csoportból, hogy másoljam le. Valami borzalmas dolog jött ki belőle, de két és fél év alatt behoztam úgy a lemaradást, hogy bevettek negyediknek a szobrászatra.

– Az egyetemi évekből mi az, ami leginkább meghatározta a későbbi életútját?

– A tanáraim. Nagyon hamar kapcsolatba léptem fiatal szobrászokkal, köztük Gergely Istvánnal, lévén ő is csíki származású, akkor az évfolyamvezető tanárokkal, Kós Andrással, Lövith Egonnal. A diákok közben segédkeztek a munkájukban, és én is köztük voltam már első évtől. Ez egy jó gyakorlat volt. Aztán erős hatással volt rám diákkoromban, elhívott Benczédi Sándor, akihez Nagy Imre ajánlott be segédnek.

– Az egyetem végeztével azonnal hazakerült?

– Állami kihelyezés volt, rajztanári állásokra és színházba is alkalmaztak művészeket. Én az aradi bábszínházat választottam. De végül Nagy Imre felvetette Patakinak, a pártbizottság elnökének, hogy engem haza kellene hozni, és Pataki írt egy levelet az aradi polgármesternek ez ügyben, így kerültem haza. Később meg is bántam forma, mert aki a helyembe ment, sokkal gyengébb médiával, a bábszínházzal összejárta Európát, nekünk pedig még Magyarországra is nehéz volt kimenni. Az akkor német–magyar marionett-színház volt.

– Az a mondás, hogy senki se próféta a saját hazájában. Ön hogy látja?

– Ez külön téma volna. Ahogy hazakerültem, tanári állást választottam, három faluban tanítottam, Csíkszentkirályon, Csíkszentimrén és Csíkszent­si­monban egy évet. Azután a pionírházhoz kerültem. Ott öt évig kerámia- és szobrászkört vezettem. Volt elégtételem, a gyerekekkel nagyon sok vetélkedőn vettünk részt, elég sok díjat kaptunk. A pionírház annyiból volt szerencsés számomra, hogy ott biztosítottak egy termet, amit használhattam délután vagy foglalkozások után is, és talán az volt a legtermékenyebb periódusom. Nagyon sok kisplasztikát, domborművet készítettem ott. A pionírháznál nem volt végleges munkaviszonyom, helyettesítőként újították meg minden évben a szerződést, aztán valakik, akik még pályáztak erre a helyre, kitaláltak egy rágalmat, hogy én a Szabad Európát hallgatom és a gyerekeknek kommentálom. Ebből lett egy nagy cirkusz, hónapokig kellett járjak a szekuritátéra, és addig nem hagytak békén, amíg el nem ítéltem, hogy az egy ellenséges adó. Aztán az végképp meghatározta, hogy szakítottam a tanüggyel, és úgy gondoltam, hogy megpróbálok szabadfoglalkozásúként megélni. Kértem iparengedélyt kőfaragásra.

– Ezzel a döntéssel egy kicsit nem mondott le a művészetről?

– Igen is, meg nem is. Engem mindig érdekelt a technika. Már elemi iskolás koromban fizika, mechanika, elektromosságtan, ezekből a tárgyakból mindig nagyon jó voltam. Valahogy annyira végigkísért, hogy ma sem tudok elválni tőle, kettős életet élek a technika és a művészet között, ami az utóbbi időben talán a technika javára dőlt el, de még mindig nem adtam fel, hogy szobrászattal is foglalkozzak. Nagyon hamar ráéreztek a szobrászkollégák, hogy a talapzatokat velem készíttessék el, teljes egészében rám is bízzák sokszor…

– Nem esik rosszul, hogy Ön a talapzatot készíti, és más teszi rá a szobrot?

– A talapzat is meghatározója a felépítménynek. Ha az alap jó, az megemeli a felépítmény értékét. De emellett készítettem általában évente egy-két szobrot, márványból és keményebb andezitekből. Több pályázaton vettem részt, 1996-ban a Márton Áron-pályázaton, ami végül hideg zuhany volt számomra, mert annak idején egy szakmai zsűri választotta ki az én munkámat megvalósításra. Utána a gyulafehérvári egyházművészeti bizottság is elfogadta, de néhány év múlva az új városvezetés úgy nyilatkozott az újságban, hogy nem az én munkám kapta a legtöbb közönségszavazatot, aztán évek múlva másnak adtak megbízást, pályázat nélkül.

– Ön erkölcsi támogatást, bátorítást kapott Nagy Imrétől – most a nagy mester síremlékén az Ön domborműve szerepel. Mikor készült? Mit jelentett az Ön számára Nagy Imrét megformálni?

– Ez a dombormű az 1980-as évek elején készült. Összeszedtem Nagy Imréről minden lehetséges ábrázolást, és összegyűjtöttem a legjellemzőbb vonásait. A szobrászkollégák nagyra értékelik ma is, sokan ezt tartják a leghitelesebb Nagy Imre-portrénak. Büszke vagyok még a Jakab Antal-mellszoborra, ami gyergyói andezitből készült, és talán ott sikerült a legjobban összeilleszteni a talapzatot a szoborral. De ott van még a Borsos Miklós-, a Köllő Miklós-, a csíkszentsimoni Szent László-szobor, vagy a fehér márvány Madonna Margitta mellett, Marospetriben. Több apró munkát készítettem még. A gyergyóremetei temetőbe egy keresztcsokrot faragtam, majdnem három méter magasat, egy darab kőből, amelyen Csíkban és Gyergyóban fellelhető keresztmotívumok szerepelnek. Mindenki keresztjét jelképezi…

– Melyik a kedvenc anyaga?

– A követ is és a bronzot is, a fémszobrot is nagyon szeretem. Más-másképpen kell hozzáállni, és más dolgot lehet kifejezni. Lehet, hogy egy adott személyiségről készült portrénak nem felel meg a kő, vagy fordítva. Nagy Imrénél például úgy láttam, hogy csak fémben érdemes elkészíteni, hogy megmaradjon a frissesség, a sok apró részlet. Természetesen a márványhoz sem úgy kell viszonyulni, mint az andezithez, ezt érezni kell.

– Mennyire igénylik ma a kőszobrokat? Úgy tűnik, hogy egyszerűbb valamit gipszből megformázni és megöntetni, mint venni egy kőtömböt és abba életet lehelni. Így van?

– Pontosan így van. Van szobrász, aki soha nem is próbálkozott kővel. A fémszobrok esetében szinte a mintázással befejeződött az alkotás. Attól tovább csak rontani lehet. A kőnél másképp van. Meg lehet mintázni gipszbe, de nem tanácsos szó szerint átmásolni, mert akkor egy másolat lesz, ami már nem azonos az eredetivel. A kőfaragás végig, állandóan változik, egy amorf kavics darabból ki kell jöjjön egy műalkotás. Napról napra, percről percre alakul.

– S ha mellémegy a véső?

– Az nincs megengedve. Akkor kisebb lesz belőle.

– Járt már így?

– Nem emlékszem ilyen esetre. Én is vallom, Michelangelo nyomán, hogy követ faragni egészen más, az az élet értelme.

– Az Ön mindennapi munkája nem annyira a művészethez kötődik, de mindenképpen a kövekhez. Lehet ebben is elégtételt találni?

– Igen, mert számomra elégtétel az is, hogyha a megrendelő elégedett a síremlékkel, amit készítek. Az igényesebb megrendelőkre gondolok, nem azokra, akik reggel megvásárolják a kínait, és estére már el is felejtették. Mi nem szériamunkákat készítünk, hanem általában egyedi dolgokat, és mindennap újabb kihívások várnak ránk a technikai megoldásokban is.

– Elsősorban környékbeli kővel dolgozik?

– Igen. Az utóbb tíz évben a munkáim nagyobb része zsögödi andezitből készült, és erre keményen rá is dolgozom, a klienseket próbálom meggyőzni, hogy hazai legyen, helybeli legyen, és mindig azt mondom, hogy egy idegen nem arra kíváncsi, hogy mit másoltak le tőle, hanem, hogy azon a vidéken mi az, ami sajátos.

– Meg lehet győzni őket?

– Talán akiket nem tudnék meggyőzni, azok nem is jönnek ide.

– Szoborálmai a Márton Áronon kívül?

– Közelebbi tervem, régebbi vágyam, hogy a feleségem szülőfalujába elkészítsem Feleki Miklós színész szobrát, aki Nagygalambfalván született. Tervbe vettem, de egyelőre egy uniós pályázattal vagyok elfoglalva vállalkozásfejlesztésre. Úgy, hogy egyelőre nyugdíjba nem készülök…

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.