Születésnapi beszélgetés Dóczy Andrással – Követ faragni: az az élet értelme

Március 22-én töltötte 65. életévét a csíkzsögödi születésű Dóczy András szobrászművész, vállalkozó. A Szék útján található otthonában/műhelyében kerestem fel. Az udvarban nagy forgalom, több síkon is zajlik párhuzamosan a munka, és amíg a házigazda elköszön egy-két megrendelőtől, a kőrakások/kőtömbök között egy Gál Sándor-szoborra leszek figyelmes. Miközben bemegyünk az irodába, kiderül, hogy a munkát 1968-ban, az alma mater, a Gimnázium, 300 éves évfordulós ünnepségekor szervezett kiállításra adta be, de csak nemrégiben került haza.

Doczy_Arpad2_TNK_9580_LR

– Úgy tudom, Zsögödben született és a felmenői között kőfaragók is voltak.

– Az anyai nagyapám, Balázs József Fiumében született. A nagyapám szülei valahonnan Segesvár mellől mentek el a monarchiának kikötőt építeni, s ott született az én nagyapám. Valószínű otthon kőfaragást tanult, és a dalmát, horvát barátaival eljött ide vasutat építeni, és Szentkirályon megismerkedett egy 16 éves leánykával , György Erzsébettel, aki az anyai nagyanyám volt. Itt ragadt ő is, de még nagyon sokan maradtak le. Például egy Pulini nevű olasz is velük jött. Egy vésővel és kalapáccsal hét gyereket felnevelt, abból még egy él, az én anyám, ő volt a legkisebb.

– A hét gyerekből hányan folytatták a mesterséget?

– A hét gyerekből csak egy folytatta, azt is a gazdálkodás mellett. Aztán Zsögödben volt egy nagyon jó kőfaragó, aki valahonnan Háromszék vidékéről származott, Kovács Béla, vele komások lettek, és együtt dolgoztak általában.

– Ön kövek között nőtt fel?

– Csak annyira, hogy az én édesapámnak a bátyja, a nagybátyám, Dóczy János nagyapáméknál és az említett Kovács Bélánál inaskodott, és így került át a kőfaragás mestersége a Dóczy családba. A kollektivizálás után édesapám, Dóczy András is nekifogott, lemondott a gazdálkodásról, és a bátyjával együtt kezdett dolgozni.

– Zsögöd és Nagy Imre közelsége mennyire határozta meg a művészi indíttatást?

– Nagy Imrével a szüleim tartották a kapcsolatot, de nekem mint gyermeknek, nem volt vele semmiféle kapcsolatom. Hanem, amikor volt az említett 300 éves évfordulóra megrendezett kiállítás, akkor ott volt Nagy Imre is mint a gimnázium volt diákja és Gaál Andrásék, Márton Árpádék hívták fel rám az ő figyelmét. Nagy Imre addig nem is tudott rólam, de akkor a közönségnek is mutogatott, hogy itt van egy zsögödi legényke, aki ezeket a darabokat faragta. Három kőmunkával vettem részt ezen a kiállításon, és ő el volt ragadtatva tőlük. Azután nyilvántartott, sokszor hívott le magához.

– Mikor készítette az első alkotását? Volt egy sorsdöntő pillanat, amire visszaemlékszik?

– Tizedikes koromban Gaál András és Márton Árpád kezdett felkészíteni a felvételire. Az első felvételin nem jutottam be, elvittek katonának, s a másodikon aztán bejutottam a főiskolára, és ott a kötelező gyakorlatokat elkészítettem. Az első kiállításomat negyedév végén rendeztem, kisplasztikákból az akkori képzőművészeti galériában.

– S miért akart szobrász lenni? Mi mozgatta?

– Véletlenszerűen történt. A nagybátyám egyszer azt mondta, hogy faragjam ki Lenint. Olyan kilencedik osztályos lehettem. És valaki megmutatta Gaál Andrásnak ezt a Lenint és ő adta a feladatot számomra, hogy a Gál Sándort megfaragjam. Tehát innen indult az egész. Nagyon nehezen ment, mert addig még rajzolni se próbálgattam. Emlékszem, hogy Gaál András kitett egy gipsz Lakoón-fejet, a Lakoón-csoportból, hogy másoljam le. Valami borzalmas dolog jött ki belőle, de két és fél év alatt behoztam úgy a lemaradást, hogy bevettek negyediknek a szobrászatra.

– Az egyetemi évekből mi az, ami leginkább meghatározta a későbbi életútját?

– A tanáraim. Nagyon hamar kapcsolatba léptem fiatal szobrászokkal, köztük Gergely Istvánnal, lévén ő is csíki származású, akkor az évfolyamvezető tanárokkal, Kós Andrással, Lövith Egonnal. A diákok közben segédkeztek a munkájukban, és én is köztük voltam már első évtől. Ez egy jó gyakorlat volt. Aztán erős hatással volt rám diákkoromban, elhívott Benczédi Sándor, akihez Nagy Imre ajánlott be segédnek.

– Az egyetem végeztével azonnal hazakerült?

– Állami kihelyezés volt, rajztanári állásokra és színházba is alkalmaztak művészeket. Én az aradi bábszínházat választottam. De végül Nagy Imre felvetette Patakinak, a pártbizottság elnökének, hogy engem haza kellene hozni, és Pataki írt egy levelet az aradi polgármesternek ez ügyben, így kerültem haza. Később meg is bántam forma, mert aki a helyembe ment, sokkal gyengébb médiával, a bábszínházzal összejárta Európát, nekünk pedig még Magyarországra is nehéz volt kimenni. Az akkor német–magyar marionett-színház volt.

– Az a mondás, hogy senki se próféta a saját hazájában. Ön hogy látja?

– Ez külön téma volna. Ahogy hazakerültem, tanári állást választottam, három faluban tanítottam, Csíkszentkirályon, Csíkszentimrén és Csíkszent­si­monban egy évet. Azután a pionírházhoz kerültem. Ott öt évig kerámia- és szobrászkört vezettem. Volt elégtételem, a gyerekekkel nagyon sok vetélkedőn vettünk részt, elég sok díjat kaptunk. A pionírház annyiból volt szerencsés számomra, hogy ott biztosítottak egy termet, amit használhattam délután vagy foglalkozások után is, és talán az volt a legtermékenyebb periódusom. Nagyon sok kisplasztikát, domborművet készítettem ott. A pionírháznál nem volt végleges munkaviszonyom, helyettesítőként újították meg minden évben a szerződést, aztán valakik, akik még pályáztak erre a helyre, kitaláltak egy rágalmat, hogy én a Szabad Európát hallgatom és a gyerekeknek kommentálom. Ebből lett egy nagy cirkusz, hónapokig kellett járjak a szekuritátéra, és addig nem hagytak békén, amíg el nem ítéltem, hogy az egy ellenséges adó. Aztán az végképp meghatározta, hogy szakítottam a tanüggyel, és úgy gondoltam, hogy megpróbálok szabadfoglalkozásúként megélni. Kértem iparengedélyt kőfaragásra.

– Ezzel a döntéssel egy kicsit nem mondott le a művészetről?

– Igen is, meg nem is. Engem mindig érdekelt a technika. Már elemi iskolás koromban fizika, mechanika, elektromosságtan, ezekből a tárgyakból mindig nagyon jó voltam. Valahogy annyira végigkísért, hogy ma sem tudok elválni tőle, kettős életet élek a technika és a művészet között, ami az utóbbi időben talán a technika javára dőlt el, de még mindig nem adtam fel, hogy szobrászattal is foglalkozzak. Nagyon hamar ráéreztek a szobrászkollégák, hogy a talapzatokat velem készíttessék el, teljes egészében rám is bízzák sokszor…

– Nem esik rosszul, hogy Ön a talapzatot készíti, és más teszi rá a szobrot?

– A talapzat is meghatározója a felépítménynek. Ha az alap jó, az megemeli a felépítmény értékét. De emellett készítettem általában évente egy-két szobrot, márványból és keményebb andezitekből. Több pályázaton vettem részt, 1996-ban a Márton Áron-pályázaton, ami végül hideg zuhany volt számomra, mert annak idején egy szakmai zsűri választotta ki az én munkámat megvalósításra. Utána a gyulafehérvári egyházművészeti bizottság is elfogadta, de néhány év múlva az új városvezetés úgy nyilatkozott az újságban, hogy nem az én munkám kapta a legtöbb közönségszavazatot, aztán évek múlva másnak adtak megbízást, pályázat nélkül.

– Ön erkölcsi támogatást, bátorítást kapott Nagy Imrétől – most a nagy mester síremlékén az Ön domborműve szerepel. Mikor készült? Mit jelentett az Ön számára Nagy Imrét megformálni?

– Ez a dombormű az 1980-as évek elején készült. Összeszedtem Nagy Imréről minden lehetséges ábrázolást, és összegyűjtöttem a legjellemzőbb vonásait. A szobrászkollégák nagyra értékelik ma is, sokan ezt tartják a leghitelesebb Nagy Imre-portrénak. Büszke vagyok még a Jakab Antal-mellszoborra, ami gyergyói andezitből készült, és talán ott sikerült a legjobban összeilleszteni a talapzatot a szoborral. De ott van még a Borsos Miklós-, a Köllő Miklós-, a csíkszentsimoni Szent László-szobor, vagy a fehér márvány Madonna Margitta mellett, Marospetriben. Több apró munkát készítettem még. A gyergyóremetei temetőbe egy keresztcsokrot faragtam, majdnem három méter magasat, egy darab kőből, amelyen Csíkban és Gyergyóban fellelhető keresztmotívumok szerepelnek. Mindenki keresztjét jelképezi…

– Melyik a kedvenc anyaga?

– A követ is és a bronzot is, a fémszobrot is nagyon szeretem. Más-másképpen kell hozzáállni, és más dolgot lehet kifejezni. Lehet, hogy egy adott személyiségről készült portrénak nem felel meg a kő, vagy fordítva. Nagy Imrénél például úgy láttam, hogy csak fémben érdemes elkészíteni, hogy megmaradjon a frissesség, a sok apró részlet. Természetesen a márványhoz sem úgy kell viszonyulni, mint az andezithez, ezt érezni kell.

– Mennyire igénylik ma a kőszobrokat? Úgy tűnik, hogy egyszerűbb valamit gipszből megformázni és megöntetni, mint venni egy kőtömböt és abba életet lehelni. Így van?

– Pontosan így van. Van szobrász, aki soha nem is próbálkozott kővel. A fémszobrok esetében szinte a mintázással befejeződött az alkotás. Attól tovább csak rontani lehet. A kőnél másképp van. Meg lehet mintázni gipszbe, de nem tanácsos szó szerint átmásolni, mert akkor egy másolat lesz, ami már nem azonos az eredetivel. A kőfaragás végig, állandóan változik, egy amorf kavics darabból ki kell jöjjön egy műalkotás. Napról napra, percről percre alakul.

– S ha mellémegy a véső?

– Az nincs megengedve. Akkor kisebb lesz belőle.

– Járt már így?

– Nem emlékszem ilyen esetre. Én is vallom, Michelangelo nyomán, hogy követ faragni egészen más, az az élet értelme.

– Az Ön mindennapi munkája nem annyira a művészethez kötődik, de mindenképpen a kövekhez. Lehet ebben is elégtételt találni?

– Igen, mert számomra elégtétel az is, hogyha a megrendelő elégedett a síremlékkel, amit készítek. Az igényesebb megrendelőkre gondolok, nem azokra, akik reggel megvásárolják a kínait, és estére már el is felejtették. Mi nem szériamunkákat készítünk, hanem általában egyedi dolgokat, és mindennap újabb kihívások várnak ránk a technikai megoldásokban is.

– Elsősorban környékbeli kővel dolgozik?

– Igen. Az utóbb tíz évben a munkáim nagyobb része zsögödi andezitből készült, és erre keményen rá is dolgozom, a klienseket próbálom meggyőzni, hogy hazai legyen, helybeli legyen, és mindig azt mondom, hogy egy idegen nem arra kíváncsi, hogy mit másoltak le tőle, hanem, hogy azon a vidéken mi az, ami sajátos.

– Meg lehet győzni őket?

– Talán akiket nem tudnék meggyőzni, azok nem is jönnek ide.

– Szoborálmai a Márton Áronon kívül?

– Közelebbi tervem, régebbi vágyam, hogy a feleségem szülőfalujába elkészítsem Feleki Miklós színész szobrát, aki Nagygalambfalván született. Tervbe vettem, de egyelőre egy uniós pályázattal vagyok elfoglalva vállalkozásfejlesztésre. Úgy, hogy egyelőre nyugdíjba nem készülök…

Daczó Katalin