Születésnapi beszélgetés Antal Vidorral – Ésszel moderálhatók a tetteink

Antal Vidor vegyész, nyugalmazott vállalati­gazgató 1932. március 3-án született Szép­vízen. Nyolc­vanötödik születésnapja apropóján a szerkesztőségben beszél­gettünk.

– Édesapám Csíkszent­miklós­ról származott egy szegény családból. Hárman voltunk testvérek. A nővérem még él, 94 éves, a bátyám, Géza már elhunyt. Szépvízen kezdtem az elemi iskolát 1939-ben román nyelven, mert akkor magyar iskola nem volt. Azután beiratkoztam a szeredai gimnáziumba, 1951-ben végeztem a középiskolát. Utána felvételiztem az akkori Bolyai egyetem szerves kémia szakára és elsőnek bejutottam – egyébként középiskolában is nagyon jól tanultam.

– Miért éppen szerves kémiára felvételizett?

– Én minden tantárgyat egyformán tudtam. De azért felvételiztem oda, mert a legnehezebb tantárgy a kémia volt, és úgy láttam, hogy egy vegyész akárhol el tud helyezkedni, szükség van rá. Akkoriban nem volt felkapott szak. Közben dr. Balogh Antal fitódi származású professzor másodéves koromban bevett a kutatócsoportjába, és amíg az egyetemet elvégeztem, nála dolgoztam. A klorámfenikolról írt tanulmányom – az évfolyamról egyetlenként – megjelent az egyetemi évkönyvben, és később angol nyelven is. Kolozsváron is maximális eredménnyel végeztem.

– Hová került az egyetem után?

– 1955-ben végeztem, de az egyetemen nem volt gyakornoki vagy tanársegédi állás, így hazajöttem, és Csíkszentsimonban a keményítőgyárnál helyezkedtem el, ott dolgoztam tizenhárom évet. A gyár akkor éppen fejlesztés előtt állt, új technológiával, német gépekkel szerelték fel, és pont akkor kerültem oda, amikor meg kellett tanítani az embereket, hogyan kell kezelni ezeket a gépeket.

– Mi készült a keményítőgyárban?

– Elsősorban keményítő, glukóz és dextrin. Ezenkívül kifejlesztettünk az élelmiszeripari kutatóintézettel közösen egy Zeamil nevű gyerektápszert, amit a fagylaltgyártáshoz is alapanyagként használtak. Ez a kukoricakeményítő részleges alkalikus oxidálásával jött létre. De gyártottunk keményítőt zacskóban eladásra is, és hangsúlyozom, hogy nemcsak burgonyát, hanem kukoricát is feldolgoztunk.

– Akkoriban a keményítőt mire használták még?

– Az iparban használtuk dextringyártásra, ami a keményítőnek egy oxidált változata, a száraz keményítőt sósavas lével lespricceltük és megpergeltük, így egy barnás módosított keményítő jött létre, amit az autógyárak és öntödék használtak az öntödei mag összeállításánál, hogy ne legyen porózus, azon kívül ragasztóanyagként is szolgált. Persze, lehetett kapni a boltokban is keményítőt, amit étkezéshez, tészták készítéséhez, illetve a textiliparban ágyneműk, abroszok „kikeményítéshez” használtak. Pl. a tízezer dolgozót foglalkoztató aradi textilgyárban az ingeket ezzel keményítették.

– Úgy tudom, szeszt később kezdtek gyártani Csíkszentsimonban…

– Valóban, fentről jött a javaslat, hogy nem vágnánk-e bele egy új szeszgyár építésébe, amelyben a keményítőgyártásból maradt mellékanyagokat hasznosítani lehetne. Én kapva kaptam az ajánlaton, végigjártam az ország szeszgyárait, ami jó volt, mind átvettem és elkészítettem a technikai tanulmányt, amit elfogadtak és felépült egy másfél vagon kapacitású – napi 15 ezer liter 96%-os szeszt előállító – szeszgyár. A keményítőgyár a magyar világban épült fel, de akkor még szesz nem készült Csíkszentsimonban. Sepsiszentgyörgyön végeztem a kísérleteket, a burgonyakeményítőből visszamaradt borhotban lévő keményítőt összevegyítettük burgonyával, azt megfőztük, és a benne levő keményítő átalakult szesszé, és így lett szesz a burgonyakeményítő-borhotból és a burgonyából. Én végeztem a kísérleteket és a technikai tanulmányt is én készítettem. Jól ment a vállalatnál a kultúra is, építettünk kantint, hokicsapatot csináltunk és országos elsők voltunk a termelésben. Egy bukaresti kollégával kineveztek, hogy a rosszul menő keményítőgyárakat tegyük pontra. Öt keményítőgyár volt az országban.

– Ezt meddig gyártották?

– Amíg az utódaim tönkre nem tették… Csíkszentsimonban főmérnök voltam, de a megyésítés után kiemeltek onnan és kineveztek a megyei helyipar vezérigazgatójának és a megyei Végrehajtó Bizottsági tagnak Kovács B. Mihály idején. Tizenegy iparágban kellett dolgozni, tizenháromezer embernek voltam a főnöke. Ide tartozott az újfalusi kőbánya, a csíkszeredai vasöntöde és feldolgozó, különböző vállalatok Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen. Én kellett egyik napról a másikra szakmát változtassak. Nehéz volt összefogni, de szigorú igazgató voltam, nem vegyültem össze a munkásokkal, nem ittam, csak a dolgomat végeztem. Azon kívül megyei néptanácsi képviselő is voltam Szentsimonban és Siménfalván négy-négy évet.

– Mikor lett párttag?

– Amikor Szentsimonban kineveztek először főmérnöknek, pontosan 1957-ben.

– Meddig volt helyipari vállalatok vezérigazgatója?

– Két évig. Ezután rövid ideig főmérnök voltam, majd 1970-ben áthelyeztek a megyei élelmiszeripari kombináthoz vezérigazgatónak. A kombinát megszűnése után a tejipari vállalat igazgatója lettem. Fazekas Lajos, az akkori első titkár megfenyegetett, hogy költözzek el a megyéből, ha nem vállalom. Hargita megyében akkoriban hat tejgyár tartozott hozzám. 1986-ban a lányom kiment Svédországba és elvesztettem az állásomat. Csak Balánbányára vettek fel, ott dolgoztam két és fél évet. Én két és fél alatt többet csináltam Balánon, mint húsz év alatt, aki előttem volt. Ha az embernek van esze, akkor tudja modellálni a tetteit és jóra tudja fordítani. A rendszerváltás után még egy évet dolgoztam Patakinál, a Nemzeti Megmentési Frontnál, mint ipari tanácsos, s utána elmentem nyugdíjba korkedvezménnyel 58 éves és 8 hónapos koromban. Azután már nem volt olyan hely, ahol nekem megérte volna dolgozni.

– Szinte egész életében vezető beosztásban volt…

– 36 évig…

– Mi lett volna, ha nem vezető?

– Jó tanuló voltam az egyetemen és a középiskolában is – eszem volt, hogy alkalmazkodjam a körülményekhez. Hogyha az ember nem issza meg az eszét, vagy nem fecséreli el az energiáját, hanem ráfókuszál arra, amire szükség van, akkor nem létezik, hogy eredmények ne legyenek. Mindenhol eredményem volt, ez az igazság.

– Most mivel telnek a napjai?

– Van egy hétvégi házam a szentimrei Büdösben. Nyáron ott vagyunk. Létrehoztam egy alapítványt és három és fél kilométer vízvezetéket intéztem a Büdösben. Erre büszke vagyok. De most már ezt sem csinálom. Az alapítványt megtartom, de vízvezeték ügyét átadom a néptanácsnak, foglalkozzék vele, úgysem pótolt egy lejt sem…

Daczó Katalin