Szent László király működése és jelentősége

A „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából Szent László-emlékévnek nyilvánította az idei esztendőt a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága. A nép körében nagy tiszteletnek örvendő uralkodóról, munkásságának jelentőségéről ír Darkó Jenő történész.

A cserhalmi ütközet évfordulóján emelt emlékmű Kerlés határában

Dinasztikus érdek vezette László királyt akkor, amikor sógora, Zvoinimir (Zelemér) halála (1089) után, hogy annak özvegye, Ilona kérésére a Guzd-hegyeken túl fekvő részeket, az ott eluralkodott bonyolult és ellentmondásos viszonyokat pacifikálja.
A hadjárat időpontját László királynak a somogyvári monostor alapításával összefüggésben Oderisius montecassinói apáthoz írott levele adja meg. A szempontunkból érdekes mondat így hangzik: „Mivel Szlavóniát már majdnem teljesen megszereztem, a jövőben, mint szomszéddal érintkezhetsz velünk. Ezen iratunkkal mindazt megerősítjük, amit Magyarország, Moesia (=Bosznia) és Szlavónia (=Tengermellék) területén bárhol a mi embereink felajánlani akarnak.”
Az 1091. évi horvát hadjáratról négy kétségtelen hitelességű forrás tudósít: 1. Szent László levele a montecassinói apáthoz. 2. Az 1092. év elejéről származó zárai oklevél bevezető sorai. 3. Tamás spalatói főesperes „Historia Salonitanorum” című művének 17. fejezete. Végül: 4. a Képes Krónika 62. fejezete.
A zárai oklevélben a következőket olvassuk: „László, a pannonok királya a horvát királyságot megtámadva, ott unokaöccsét Álmos urat tette meg királlyá.”
A Képes Krónika 62. fejezetének előadása erősen kései színezetű. Annak előadása a horvát belső viszonyokról adott leírás, amely Spalatoi Tamás tudósításával egyező, valamint az özvegy királyné követségére vonatkozó rész kivételével nem fogadható el. Írója egy Nagy Lajos-kori krónikát is használ. Az előadás anakronisztikus színezete Károly Róbert dinasztikus politikájára vezethető vissza.
Forrásaink arra utalnak, hogy 1. László 1091-ben Horvátország ellen háborút viselt, amelynek célja a dalmát tengerpart megszerzése volt. 2. Ezt a célt a király nem tudta elérni, mivel a tengerparti városokat a hadjárat befejezése után is görög (= bizánci) uralom alatt találjuk. 3. A birtokba vett területek kormányzását Álmos hercegre bízta.
Más forrásból tudjuk, hogy László a sikerek ellenére a tengerpartot nem foglalhatta el, mivel a kun betörés híre még a hadjárat befejezése előtt visszatérésre kényszerítette. A krónikás előadása szerint a Temes folyó mentén érte utol az országból kivonuló kun sereget. Akkor pedig László megpillantva a kunok seregét így szólt vitézeihez: „Inkább haljak meg veletek, mint sem feleségeiteket és fiaitokat rabságban lássam!” Elsőként rohant a kunok táborára. „Az Úr össze is törte a kunokat a magyarok színe előtt.” [= Bíró (1997) 310.] László külpolitikai önállóságának jele a fordulat, amellyel 1088-ban kibékül IV. Henrikkel. Cseh, lengyel, orosz és főleg horvát hadjáratai azt tanúsítják, hogy nem állt érdekében a gregoriánus egyház politikájának támogatása, jóllehet 1087-ben még húszezer harcost ajánlott fel IV. Henrik ellenfeleinek. Többé nem avatkozik be a német belügyekbe, nem vesz részt az invesztitúra-harcban. A Szentszékkel fenntartott viszonya ugyanakkor továbbra is barátságos marad. Jól jelzi ezt a törekvését az, amikor IV. Henrik hűtlenséggel vádolt feleségének, Praxedisznek, német nevén Adelheidnek, Szvjatopolk kijevi nagyfejedelem leányának menedéket nyújtott Magyarországon. Lehetővé tette, hogy akadálytalanul folytassa útját Oroszország felé. – IV. Henrikkel történt kibékülése nem okozott törést egyenes vonalú, mindvégig gregoriánus szellemű magatartásában. A somogyvári alapítólevél (1091) hangneme valószínűsíti, hogy László és a Szentszék viszonya a IV. Henrikkel való kibékülés után továbbra is barátságos maradt. Erről győz meg bennünket Lászlónak nagy lendületet vevő egyházi buzgósága, mely alapításainak és ajándékozásainak hosszú sorában öltött testet.
Ezt az óvatos egyházpolitikai fordulatot az egyháziak sokáig felrótták Lászlónak. Szakítása II. Orbán pápával érthetővé teszi a pápa 1096-ban kelt levelének a magyarok hitehagyására vonatkozó, egyébként érthetetlen megfogalmazását. A Szentszék mindamellett megpróbált Lászlóra befolyást gyakorolni. 1093 húsvétján László király bodrogi udvarában megjelent II. Orbán pápa odaadó híve, IV. Vilmos toulouse-i gróf. Rábeszélte, hogy zarándoksereg élén kövesse Jeruzsálembe. – A történteket a krónikás a következőképpen adja elő: „Amikor a húsvétot Bodrogban ülte, Franciaországból, Spanyolországból, Angliából és Britanniából, főleg pedig a frankon királyának testvérétől, Willelmtől követek érkeztek hozzá. Ezek… elhatározták, hogy a Szent Várost és a legszentebb Sírhelyet a szaracénok kezéből megszabadítják. Épp ezért arra kérték a dicső királyt, hogy legyen vezérük és kormányzójuk Jézus Krisztus seregében.” [= Bíró (1997) 312.] Legendájának sokat sejtető sorai alapján joggal feltételezhetjük, hogy László király komolyan foglalkozott nem egy szentföldi zarándoklat, hanem hadjárat gondolatával, de tervét nem válthatta valóra, mert váratlanul meghalt. „Váradon temették el saját monostorában az Úrnak 1095-ik esztendejében július 29-én vasárnap.” [= Bíró, i. h.] Történetesen nem érte meg azt a napot, 1095. november 26-át, amikor is II. Orbán pápa a Clermont-i zsinaton meghirdette az első keresztes hadjáratot.] „Semmivé lett hát a keresztes hadra esküdt vitézek László királyba vetett jámbor hite.” [= Bíró (1997) 117.]

Szent László és a kun vitéz a székelyderzsi templom freskóján

IV. A kun betörés
A krónikák előadása szerint 1068-ban „a pogány kunok a Meszes-kapu felső részénél áttörték a gyepüket”. Osul vezérrel az élen Magyarországra ütöttek. Lerohanták a Szi-
lágyságot, az Érmelléket, eljutottak a bihari várig, azután északnak fordultak és Szatmáron át visszamentek Erdélybe. Mindenütt kegyetlenül raboltak. „Számtalan férfit, nőt, állatot hurcoltak el, nagy hamar átkeltek a Lápos vizén és a Szamos folyón”, így takarodtak ki az országból.
A kun betörés hírére Salamon király és a hercegek, Géza és László sietve összeszedték seregüket, és amilyen gyorsan csak tehették, a kunok után indultak. De mielőtt utolérték volna a kunokat, azok már átkeltek a hegyeken. Zsákmányukkal az Avas- és Lápos-hegység alatt elvonulva a Nagy-Szamos és Beszterce felé haladtak, amikor is a Meszesen átkelt magyar sereg a Szamosújvárból való kém, Fáncsika kalauzolásával a kunok elébe kerültek és – a költőknél Cserhalom néven szereplő – Kerlés falu mellett súlyos vereséget mértek a kunokra.
A kunok vezére ugyan látta, hogy a magyarok a kunok közelébe értek és letáboroztak. Így szólt sajátjaihoz: „Az ifjak induljanak a gyönge magyarok ellen, játszva vívjanak meg velük! – Azt hitte ugyanis, hogy nincs, aki [a magyarok közül] csatára merne velük kelni.” A kunokat és vezérüket, Osult meglepte a magyar had nagysága. Sietve a környék legmagasabb halmának tetejére húzódtak. Míg a halom tövében „összegyűlt az egész magyar had”. A magyar vitézek „mind egyforma fehér lenszövetből készült” zászlókat bontottak.
Salamon király személyesen is kitűnt bátorságával a magyarok közül. Géza óvatosabban vezette vitézeit. Mégis László herceg volt az ütközet igazi hőse. Mindjárt az összecsapás kezdetén „négyet ölt meg a legerősebb kunok közül. Az ötödiknek nyila súlyosan megsebezte, de ezt is nyomban levágta.”
„Irgalmatlan halál vészével szorongatták a magyarok a pogányokat, meg is futottak szégyenszemre. A magyarok nagy lendülettel kergették őket, és a kunok vérével itatták éles, szomjas kardjaikat. Kardjuk csapásával úgy aprították a kunok frissen nyírt fejeit, mint az éretlen tököt.”
A krónika előadása ezen a ponton a Szent László-legendába torkollik:
„Szent László herceg aztán egy pogányt vett észre, aki lova hátán egy gyönyörű magyar leányt vitt. Azt gondolta Szent László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya. Súlyos sebe ellenére Szög nevű lován mégis nagy hirtelen üldözőbe vette. Megközelítette, de nem bírta lándzsájával leszúrni semmiképpen.
Mert sem a maga lova nem tudott gyorsabban előretörni, amazé sem maradt el kicsinyég. Mintegy kartávolságra volt lándzsája a kun hátától. – Rákiáltott Szent László herceg a leányra:
– Szép húgom! Fogd meg a kun övét, és rántsd magaddal a földre!
Az meg is tette. Szent László herceg távolról a földön heverőre szegezte lándzsáját, és meg akarta ölni. A leány azonban nagyon kérte, hogy ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is látható, hogy nincs hűség az asszonynépségben, mert alighanem buja szerelemből akarta megszabadítani. Mégis hosszas küzdelem keletkezett, végül a herceg elvágta az inát [ti. a kunét] és megölte. A leány azonban nem a püspöké volt.” [= Bíró (1997) 291–292.] A király és a dicső hercegek Kerlésnél legyőzték a betolakodó kunt. „Magyarország »örvendezett, dicsérettel és imádsággal áldották Istent, aki megadta a győzelmet«.” [= Bíró (1997) 292.] Pauler Gyulában merült fel az a kétely, hogy a kerlési ütközet kunjaiban besenyőket lásson. A Képes Krónika az ütközetben szereplő ellenséges népet kunoknak nevezi, Kézai pedig ez esetben besenyőket említ. Miként Pauler írja: „Cserhalomnál, úgy, mint másutt, 1091-ig, ahol a krónika kun becsapást említ, mindig még besenyőkre kell gondolnunk.” Már ő is felfigyelt arra a tényre, hogy a kunok az orosz fejedelmek szomszédságában csak 1055-ben tűnnek fel. Az úgynevezett Nesztor-krónika előadása szerint 1061-re esik első betörésük Oroszországba. Hóman Bálint éppen azért az úzokra (torkok/türkök) gondol a kerlési csata kapcsán. Az úzok, vagy más néven oguzok egyazon nép a szeldzsukokkal, akik az 1040 táján indultak nyugat felé az Aral-tó vidékéről és tolták maguk előtt a kunokat, akik pedig a besenyőket űzték tovább. Szír forrásunk, Barhaebraeus jakobita püspök krónikájának feljegyzése szerint az oguzok (ġuzz-törökök) 1036-ban kerekedtek fel Aral-tó környéki hazájukból. [= Felföldi (2004) 235.] Mivel a bizánci források (Szkülitzész/Kedrenosz) először csak 1078-ban vagy kevéssel utóbb tesznek említést a kunokról, így a kerlési csata esetében az úzok mellett a besenyőkre gondolhatunk csupán. Ugyanis az előbb említett népmozgalom eredményeként a besenyők 1048 táján jelennek meg a bizánci birodalom északi (dunai) határvidékén. Egy decemberi napon a befagyott Duna jegén át beözönlenek a birodalomba. Ez a bizánci–besenyő háború 1053-ban békével zárul, amelynek eredményeként a besenyőket a bizánciak által frissen elfoglalt bolgár területen, Szardiké (a mai Szófia) és Nis környékén telepítik le. Ezek a besenyők azok, akik 1071-ben a belgrádi görög helytartó (dux) biztatására átkelnek a Száván, betörnek Magyarországba és feldúlják Buziás mezejét (a vajdasági Kórógy vidékét). (Az 1071. évi besenyő háborúról már előbb volt szó.)
A krónikáink által előadott második kun betörés szorosan László király horvátországi hadjáratához kapcsolódik. Ebben az időben László király a magyarokkal Horvátországban hadakozott a Kapella, Velebit, Dinara völgyeiben. Ekkor érte a hír, hogy az ország nagy részét a Dunáig a kunok pusztítják. Történt ugyanis, hogy a kunok Kapolcs nevű vezére „erős haddal jött Magyarországba, hogy meghódítsa. Ez Erdély országot kifosztotta, és a zsákmányt magával vitte. Az erdélyi föld elnéptelenítése után átkelt [a hegyeken] és Bihar [vára] alá érkezett, és az Omsó-ér mellékén néhány napig időzött.” – A hadjárat végeztével a kunok „Magyarországból annyi zsákmánnyal rakodtak meg, amennyije valaha csak volt egy nemzetnek. Nemes emberek feleségeit fiait hurcolták fogságba.” [= Bíró (1997) 309.] Miként a krónikás írja: „László király Szlavóniában volt embereivel. Amidőn visszatértekor ezt neki megjelentették, amilyen gyorsan csak tudott, haza igyekezett, és vitézeivel menten utánuk nyargalt. A Temes folyó mellékén talált rájuk. … László király ekkor így szólt vitézeihez: Inkább haljak meg veletek, mintsem feleségeiteket és fiaitokat rabságban lássam! Így szólt, … és piros zászlajával elsőnek rohant a kunok táborára.” Végül: „összetörte az Úr a kunokat a magyarok színe előtt, a király pedig diadallal tért haza.” [= Bíró (1997) 310.] A kunok vezéreit Kapolcsnak és Ákosnak hívták.
Pauler Gyula ezekben a kunokban itt is besenyőket lát. A bizánci birodalomba időközben beköltözött besenyők ugyanis újból fellázadnak, és megszállják egész Thráciát. (1086) Csak Tatikiosznak, a császári hadvezérnek sikerült őket megállítani Hadrianupolisz és Philippupolisz előtt. A következő évben (1087) a besenyők előbb hirtelen megjelennek Rodostónál a Boszporosz partján, majd súlyos vereséget szenvednek a császári csapatoktól. Ősszel Alexis Komnénosz (1081–1118) újabb hadjáratot indít ellenük a szárazföldön (Balkán) és a vízen (Duna). Az események hatására a besenyők békét kérnek, amit az uralkodó elutasít. Ezt követően a besenyők súlyos vereséget mérnek a bizánciakra Durostolum (Dristra) mellett a Dunánál. Maga a császár egészen Berrhoáig (Epirosz) menekül. Jóllehet a besenyők segítségül hívták a velük rokon népet, a kunokat, akikkel egy nyelvet beszéltek, már a fővárost, Konstantinápolyt fenyegették, amikor kitört a viszály kettőjük között a zsákmány felett. – A besenyők néhány hónap múlva visszatérnek a nyomukban lévő kunok nyomására, akik ekkor már szövetségesi ajánlattal fordulnak Alexis Komnénoszhoz (1081–1118). A császár nem hajlandó az ajánlatot elfogadni. Majd mégis tárgyalásokat folytat a besenyőkkel, miközben megtiltja a kunoknak, hogy a Balkánra lépjenek. A kunok éppen hogy megkezdik az elvonulásukat, amikor a besenyők megszegik a bizánciakkal kötött békét és megtámadjak Philippupoliszt. A császár fegyveres csapatok híján elszánta magát, hogy gerillaháborút vív a besenyőkkel, amikor újabb fegyverszünetre került sor.
1091-ben a szmürnai emír flottájával a tenger felől, a besenyők pedig a szárazföld felől fogták közre Konstantinápolyt, a bizánci birodalom fővárosát. Alexis meg akarta előzni a szmürnai emír és a besenyők támadását, és segítségért fordult a kunokhoz, de nagyon ügyelt arra, hogy azok a Marica folyónál jobban ne közelítsék meg a fővárost. Ilyen előzmények után, 1091. április 29-én került sor Alexis és a besenyők között a döntő ütközetre Lebunion nevű magaslat (és nem folyó!) közelében, ahol is a besenyők teljes megsemmisülésükhöz vezető súlyos vereséget szenvedtek. Az ütközetben Alexis oldalán a kunok is részt vettek. Többé a besenyőkről nem beszélhetünk önálló népként, akik pedig túlélték az ütközetet, beléptek a bizánci hadsereg soraiba.

Mi a helyzet a kunokkal?
Miként már említettük, a Nesztor-féle krónika előadása szerint a kunok (polovci) először 1055-ben jelennek meg az orosz fejedelemség látóterében. Miután Vszevolod fejedelem győzelmet arat az úzok (torkok) felett, békét köt a kunokkal, akik visszavonulnak támaszpontjaikra.
1060-ban az orosz fejedelmek: Izjaszlav, Szvjatoszlav, Vszelovod és Vszeszlav megszámolhatatlan harcost gyűjtenek maguk köré, hajóra és lóra szállnak az úzok (torkok) tömegével szemben, amikor erről azok tudomást szereznek, megfutamodnak és az isteni gondviselésnek köszönhetően elpusztulnak. Az isteni ítéletnek köszönhetően a hideg, az éhség, a járvány szedi közöttük az áldozatot. – Miként a krónikás írja: „Az Isten így szabadította meg a keresztényeket a pogányoktól!”
1061-ben a kunok (polovci) ismét orosz földre támadnak. Vszevolod legyőzi őket, elpusztítja szállásaikat. 1071-ben a Nesztor-krónika ismét megemlékezik a kunokkal (polovci) folytatott harcokról. 1079-ben Vszevolod békét köt a kunokkal. 1080-ban Volodimer fiát, Vszevolodot küldi az úzok (torkok) ellen, aki győzelmet arat felettük. Majd az úzok (torkok) és kunok küzdelmébe beavatkozik az úzok oldalán Szvjatopolk és súlyos vereséget szenved. Végül 1094-ben békét köt a kunokkal, feleségül veszi a kunok vezérének Tugor kánnak a leányát.
A Nesztór-féle krónika feljegyzéseiből kitűnik, hogy a magyar krónikák első kun betörését az úzokénak kell tulajdonítanunk, miként azt Hóman Bálint megállapította. A második kun betörést ugyanakkor Pauler Gyula felfogását követve a besenyőkének kell tartanunk, jóllehet valószínűtlen, hogy éppen egy súlyos vereséget, a lebunioni ütközetet követően rátámadtak volna a magyar királyságra. Így most ezt a kérdést nyitva hagyjuk.

Felhasznált irodalom, jegyzetek, rövidítések:
Bíró, 1977 = Magyar legendák és geszták. Fordította, összeállította és a bevezetéssel ellátta Bíró Bertalan (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiastica XV.) Argumentum, Bp. 1997.
Felföldi, 2004 = Kmoskó Mihály, Szír írók a steppe népeiről. Szerk.: Felföld Szabolcs. Bp. 2004.