Szent György-napi ajándék

84

1990-ben e napon ülhettem először szembe a másik asztalnál helyet foglaló, úriember levegőjű, végtelenül udvarias Csiha Csabával. E napon jelentkeztem először munkára a Hargita Népe szerkesztőségében.
Legtöbb kollégával már régi ismerős voltam, s aki helyére felvettek, hogy a Gyergyói-medence történéseiről hírt adjak, már akkor köszöntött telefonon, amikor még választ sem adtam arra, hogy elfogadom-e a váratlan lehetőséget. Zöld Lajos volt. Azzal biztatott, hogy őt kell majd pótolnom, mivel nyugdíjba vonult. Nem kis feladat – gondoltam.

Bajna György

Kedves, de korántsem csöpögős fogadtatásban volt részem. Körvonalazták teendőimet, Bálint András külön leckét tartott, szigorú, rá jellemző pattogó stílusban. Mivel jól ismertem, bíztatásnak vettem intelmeit, hiszen azok is voltak egy zöldfülű kezdő firkász számára. Aztán egy hátba veregetéssel véget ért a szigor. Merőben másak voltak a főszerkesztő, Borbély László szinte atyai szavai az elvárásokról. Hecser Zoltán pedig – ahogy utána minden alkalommal – nem mulasztotta el megkérdezni akár a folyosó másik végéről is, hogy: Bajna, mi a helyzet Gyergyóban?
Ez a barátságos hangulat kísért végig, s bárhogy próbálom, egyetlen alkalmat sem tudnék felidézni, amikor bárki is gonoszkodott volna velem, netán igazságtalanság ért volna. Életem legszebb éveit jelentette a nyugdíjazásomig tartó időszak. Egy csecsemő éretté cseperedik ennyi idő alatt. Talán engem is ezek az évek tettek olyanná, hogy hatvanéves koromra, majd utána máig tisztelettel nézhessek a tükörből visszatekintő képmásomra. A felelős újságírás volt a tanítómester. Az, ami csak akkor születhet meg, ha a tollnok hiteles. A hitelességet pedig minden esetben a közvetlen találkozás adja, sőt a bizalmatlanság dere is, ha kényelmetlen az újságíró megjelenése – épp akkor és ott –, ahol nem sok keresnivalója lehetne az érintettek szerint. Márpedig nagyon sok ilyen is megesett. Egy rövid ideig mosolyszünet volt az eredmény, aztán az érintett megértette, ha akarta, hogy a szándék nem az ő eltiprása, lehetetlenné tevése volt.
Hallottam gyárigazgatótól olyant is, hogy „tessék kifáradni a kapun, újságíróra nincs szükség!”. Mert meg mertem írni, hogy az illető intézményben nem fizetik a különböző járulékokat, így a nyugdíjba vonulók hoppon maradnak, csak azért, hogy a megállapított havi bért pontosan megkaphassák. Ha levonták volna a járulékot, 75-80 százalékos lett volna a fizetés, mint más helyeken. Akkor már, a kilencvenes évek elején haldoklott minden, ez az üzem sem volt kivétel. Csak a – mellesleg – börtönnel büntethető húzás miatt büszkélkedhetett a „hiánytalan” fizetéssel az igazgató. Aztán évek múltán a kettőnk kapcsolatára is rászállt a béke galambja.
Ha tisztességesen terepezik az újságíró, lelkileg is gazdagodik. Gazdag emberré így váltam. Gyergyó minden zugában vannak kedves ismerőseim, sőt barátaim is. Ha tisztafej voltam, a késő éjszakaival juthattam haza. A lapnak köszönhetem a vonaton állva alvás tudását is, mert a Bukarest–Máramarossziget között utazókhoz csak erős náthás tünetekkel ülhetett volna be a felénk való ember… Hát a folyosón álltam. Tekerőpatakon mindig megébredtem. Ez volt a fontos.
Holtig tartó barátságokat köszönhetek a lapnak. Kivételezett voltam, senkivel nem akadt össze a bajszunk, ebbe valószínű az is belejátszott, hogy havi legtöbb 6 alkalommal kellett leutaznom a székes megyefővárosba. Na és olyankor, amikor kieresztettük a gőzt: névnapok, évfordulók, ilyen-olyan találkozások alkalmával.
Csupa derű, csupa napfény, talán nem is igaz, vélhetik még a kollégák közül is azok, akiknek nem volt ilyen felhőtlen a lapnál az élet, nemhogy az olvasók. Elhihetik, ahogy mindent, amit leírtam. Pedig jármű nélkül kellett beszerezni az íráshoz szükséges tudnivalókat, ráadásul a „hallgasd meg a másik felet is” elvek alapján, és este hétig telefonon leadni a cikket, tudósítást. (A vége felé sokat korszerűsödtek a feltételek). Egy dolgot sosem szerettem: a valótlanságot. Ha kedvesen, ha szelíden, ha tréfásan, mindig megtaláltam a módját véleményem kinyilvánításának. Büszke voltam barátaim sikerére, itt elsősorban Ferencz Imrére, Kristó Tiborra, Sarány Istvánra és a feledhetetlen Bereczki Karcsira utalok. Csodáltam Borbély László önemésztő jólneveltségét, Hecser Zoltán törvényismeretét, nem szűnő hódolattal imádtam a kolléganőimet a korrektoroktól a könyvelőség lányai-asszonyaiig, hiszen velem mindig kedvesek voltak, s bár sokszor lett volna, amiért ez ne sikerüljön, mindig fel tudtam vidítani őket.
E paradicsomi állapot jellemezte a lapnál eltöltött éveimet. Talán azért is, mert mindenért megdolgoztunk, ami örömmel jutalmazott, s mert akkoriban nem ismertük a Ctrl+C, Ctrl+V billentyűhasználatot, a tisztességes újságírás legnagyobb ellenségét.
Jó utat továbbra is, 50 éves korára megfiatalodott Hargita Népe!
Bajna György

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.