Székelyek a kollektivizálás ellen

Elrettentő példát szolgáltatni – ez volt a hatalom egyik legfontosabb módszere az 1956-os forradalmat követő kilenc esztendőben, amikor politikai okokból a Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség több mint ezer személyt állított bíróság elé. Többségüket 1958–1959 folyamán tartóztatták le, és meghurcolásuk egyáltalán nem vagy csak közvetve állt kapcsolatban a magyar forradalommal. A vád tárgya az esetek 59,7%-ában rendszerellenes megnyilvánulás, 20%-ban a kollektivizálás akadályozása, 13,8%-ban tiltott vallásgyakorlás volt. Mi ezúttal a 165, kollektivizálás ellen tiltakozó személyből a kozmási bebörtönzöttek emlékét idézzük.

A kollektivizálás ellen szavukat felemelők többségét 1959-ben hurcolták meg, akkor, amikor a pártvezetés elhatározta az 1949-ben elkezdett kollektivizálás befejezését. A megtorlás első áldozatai az osztályellenségnek tekintett „kulákok” lettek, akiket többnyire egyenként tartóztattak le – foglalta össze Pál-Antal Sándor történész Áldozatok – 1956 című kötetében. A kulákok után a kollektivizálás ellen hangjukat hallató közép- és szegényparasztok következtek. „Nem voltak tekintettel sem nőre, idősebbre vagy fiatalra. Elrettentő példát kellett szolgáltatni […] És mindezt csak azért, mert ragaszkodtak évszázados hagyományos munkájukhoz és tulajdonviszonyaikhoz, mert nem akarták felcserélni egyéni gazdálkodásukat a közösben dolgozással.” Több településen – Tekerőpatakon, Gyergyóújfaluban, Csíkcsicsóban és Kozmáson – csoportos letartóztatások voltak.

A kozmási csoport
Ábrahám Albert, Balogh István, Boga Ágoston, Ferencz Károly, Kovács Imre, Mátyás Karolina és Nagy Antal – ez a hét személy képezi a szakirodalomban „csíkkozmási csoportként” említett csoportot, amelynek tagjait „társadalmi rend elleni szervezkedéssel” vádolták.
– A mi házunknál tartottak egy gyűlést 1958-ban, valamikor karácsony előtt, mert itt volt egy jó nagy szoba, s ezért az én uram lett a főbűnös – törtek elő az emlékek özv. Ábrahám Albertnéből, a 89 éves Gizella néniből. – Arról beszélgettek, hogy ha jönnek a szervezők, mit mondanak, hogy beállnak-e vagy sem. Aztán következő évben, októberben emiatt tartóztatták le, s novemberben tartották a tárgyalást.
– Nyolc évre ítélték, a többieket mind hatra – egészítette ki ifj. Ábrahám Albert –, de 1959. március 3-ára, a társulás alakuló nagygyűlésére hazahozták a rabokat, s mind ki kellett menjenek a színpadra, hogy lássa a nép, s hogy okuljanak. Édesapám, amikor elvitték, olyan 80–85 kg lehetett, s mikor hazajött, 42 kg-t nyomott.
Gizella néni úgy emlékszik, hogy a férje távollétében már alá kellett írnia a belépési nyilatkozatot: 3,5 ha szántóval, ugyannyi kaszálóval, 4 tehénnel, 5 juhval és három disznóval léptek a társasba.
– Elkoboztak mindent, a gazdasági felszereléseket s az uram felvevőruháit is. A ház egyik szobájára is bérletet kellett fizessünk – sorolja a sérelmeket Gizella néni, s azt már a fia teszi hozzá, hogy bár a földek nagy részét visszakapták, tulajdonjogi bizonylat (titlu de proprietate) még nincs kiállítva.
Ábrahám Albert 77 évesen, 1998-ban hunyt el.
Ugyanebben az ügyben, aláírásgyűjtésért, agitációért, a mezőgazdaság szocialista átalakítása elleni tevékenységért ítélték el a 34 éves Balogh Istvánt, a 36 éves Boga Ágostont, a 49 éves Ferencz Károlyt, a 47 éves Kovács Imrét, az 52 éves Mátyás Karolinát és a 36 éves Nagy Antalt. Dávid Gyula és Pál-Antal Sándor, a téma mindkét jeles kutatója szerint a csoport tagjainak többsége 1960 márciusában szabadult, Balogh István kivételével, akit az 1964-es kegyelmi rendelet alapján helyeztek szabadlábra.
– Édesapám is hat hónapot volt börtönben, mint a többiek – tisztázta a fia, ifj. Balogh István. – Én úgy tudom, hogy a faluból akkor 11-et vittek el, s ezután mindenki megijedt, s beálltak a kollektívbe. Hat évre volt ítélve, de így aztán megkegyelmeztek. Bocsánatot kellett kérjenek a falu elöljáróitól, hogy ellenkeztek a rendszerrel. De a család nagyon megszenvedte. Édesanyám egyedül maradt a két gyermekkel, a nagy télben, mindent elkoboztak. Édesapámék pedig nagy kínzásoknak voltak kitéve. Egyik társának leszakították az ujját a patkányfogóval, durva dolgok történtek a kolozsvári börtönben. Édesapám is mindig érezte a lábszárcsontját, a rúgások helyét, a térdét…

Csoporton kívül
A kozmásiak közül elsőként Lakics Pál gazdálkodót tartóztatták le, Dávid Gyula adatai szerint 1959. május 12-én. – Azt hiszem, tagosított társulást akartak – emlékezik özv. ifj. Lakics Pálné, az egykori politikai fogoly menye, akit telefonon sikerült elérnünk. – Én 1960-ban jöttem ide férjhez, de még lány voltam, mikor elvitték, egyenest a mezőről. Házkutatást is tartottak, a hiúba is mindent felhánytak. Hét évre s vagyonelkobzásra volt ítélve. Emlékszem, egyszer jöttem át, s azt mondta, Panni, nem lesz kivonulós lakodalom, mert mindent-mindent elvittek. A férjem egy tehénnel az erdőn volt, az maradt meg. Úgy tudom, nem ülte le apósom a teljes időt, pár hónapig tartották bent, aztán sárgaságot kapott. Azt is tudom, hogy a mikóújfalusi pappal együtt volt börtönben. Sokan vannak, akik kapnak valami juttatást a volt politikai foglyok után, de a férjem sosem kapott semmit. Pedig eleget jártunk utána…
Dobos Ignácot 1959. szept. 30-án tartóztatták le. A vád ellene: a kollektivizálás akadályozása, belépett tagok szidalmazása. „1958-ban, egy este találkozott Bálint Lajossal, aki azelőtt iratkozott be a társasba, „megtámadta őt, szidalmazta és meg akarta verni”, egy másik alkalommal György Ádám kollektivistába kötött bele (Pál-Antal Sándor adatai). A kolozsvári Katonai Bíróság 5 év börtönbüntetésre ítélte. A többiekkel egyszerre, 1960 márciusában szabadult.

„Az embert az életiben kirabolják!”
„Ilyet nem láttam, hogy az embert az életiben kirabolják!” – ezért a mondatért raboskodott hónapokig a 42 éves kozmási Lestyán Ilona – mondja a fia, Lestyán Imre, aki azon az emlékezetes napon maga is része volt a történéseknek.
– Kulákok voltunk, volt egy cséplőgépünk – meséli. – Áttettek Kászonújfaluba csépelni, s ott is a legmeredekebb utcákba kellett járni. Már a cséplés vége felé jártunk, tudtuk, hogy kevesebbet fogunk csépelni, mint előző évben, de az adót az előző évi alapján vetették ki. Így, amikor jöttek az adószedők, mi nem akartunk fizetni, mert már túlfizetésben voltunk. Kozmást egyszerre lepték meg az adószedők. Varró volt az adófőnök, s vele a helyi adószedő. Ahogy jöttek fel az utcán, minden házhoz bementek, kérték az adót. Mi tudtuk ezt, mert jött egy-két szomszéd, hogy kölcsönkérjen 100-200 lejt, mert foglalni akartak. Volt egy hétáras területünk nem messze, s értesítettek, hogy ha ki nem ássuk a pityókát, a társas kiássa, s vetik be. Mi a húgommal ketten lapáttal ástuk, mikor hívtak, hogy jöjjek haza. Mert jöttek hozzánk is adót szedni, de édesanyám azt mondta, hogy nincsen pénzünk, s akkor foglalni akartak. Kivették a Singer varrógép hajóját, kezdték a szekrényeket feldúlni, kaptak két új télikabátot: az édesanyámé egy hosszú posztókabát volt, még most is megvan, s az édesapámé egy derékkabát. Egy kicsit rángatóztak, édesanyám nem akarta engedni, hogy elvigyék, de olyanok voltak, hogy ha látták, hogy az ember valamihez ragaszkodik, annál inkább elvették. Édesanyám erre azt mondta – s ezt tessék leírni, mert ebből lett a baj –, hogy „Ilyet nem láttam, hogy az embert az életiben kirabolják!” Aztán elmentek. Édesanyám akkor ideadott valami pénzt, s mondta, hogy menjek utánuk, s hozzam vissza a kabátokat, de Varró azt mondta, szó sem lehet róla. Én is hibás voltam, olyan 18 éves legényke, már a gyerekkorból kinőve, de nem egészen felnőtt, s azt találtam mondani, hogy akkor „vigyék az Isten f…!”, azzal mentek tovább, de délután már a milicistával jöttek vissza, s kezdték a házkutatást. Rákérdeztek, hogy mi az édesanyámé, persze furfanggal, azzal magyarázták, hogy ha édesanyámat elviszik, nehogy itthon mi el találjuk adni, s ne legyen neki semmije. Felírták a harisnyát, a cipőt, a bútort is, amit amúgy édesapám készített, mindenhonnan mindent kihajítottak, s amin a TI monogram volt (édesanyám Tamás Ilona lánynevén), azt mind felírták, a zsákokat is. Azzal édesanyámat elvitték, s este hívattak le engem is a milíciára. Akkor azt láttam, hogy édesanyám és a többiek, akiket valamilyen gyűlés miatt fogtak le, a falnak neki voltak állítva. Egy László nevezetű szekus akkor úgy pofon vágott, hogy a bal fülemmel azóta is nehezen hallok. Nekitántorodtam a falnak… Elengedtek. Olyan két hét múlva két szekér s 3-4 keményebb legény megérkezett hozzánk, s elvittek mindent, ami fel volt írva. A házban nem maradt semmi, mert akkoriban úgy volt, hogy mindent az asszony hozott hozományba. Elvitték Szeredába, két hét múlva hallottuk, hogy árverezik, s ami olyan volt, visszavettük. Közben egy ideig édesanyámat kerestettük, s aztán ügyvédek segítségével tudtuk meg, hogy Vásárhelyre került. A Kolozsvári Katonai Törvényszék hat évre ítélte, azért mert az adószedők hozzátették, ahhoz, amit mondott, hogy „ilyen rablórendszert nem láttam!” Közben a lakás felét kiutalták egy állatorvosnak, s mi bért kellett fizessünk érte. Édesapám fellebbezett, s elfogadták, hogy a lakás nem az édesanyám tulajdona, de fellebbezett az ítélet miatt is. Áthozták az ügyet Szeredába, és lecsökkent a büntetés három évre.
Lestyán Imre úgy emlékszik, hogy az édesanyját hosszú fekete hajjal vitték el, s ősz hajjal hozták haza egy fél év múlva, arra a bizonyos gyűlésre, amikor a színpadon nyilvánosan kellett aláírnia a belépési nyilatkozatot annak, aki még nem írta addig alá. – Amikor a gyűlés után hazajöttünk, s édesanyám meglátta, hogy üres a ház, azt mondta: Engedjetek, megyek vissza! Alig bírtuk vigasztalni – tette hozzá Lestyán Imre, aki az édesanyja elbeszéléséből úgy tudja, hogy Szeredában volt a legnehezebb női börtön. Lestyán Ilona 2007-ben hunyt el.

Egyéni próbálkozások
Elgondolkodtatott, hogy több kulákká nyilvánított kozmási személy nem vett részt a szervezkedésben. Bálint Bertalan például nem akart szervezkedni, de a jogait akarta érvényesíteni. – Azt mondta, hogy ő nem lépik be a kollektívbe, de ragaszkodott az akkor érvényben lévő szabályok betartáshoz – mondta unokaöccse, Hajdu Gábor volt szenátor. – Ez azt jelentette, hogy a tőle elvett területek helyett csereterületeket kellett volna kapjon. Mivel nem kapott csereterületeket, folytatta a kollektív tulajdonba vett területeken a gazdálkodást, ezért büntető eljárást indítottak ellene. Bukaresti ügyvédet fogadott. Én mondtam neki, milyen kilátástalan a küzdelme, de azt válaszolta, hogy ő a pénzével azt tesz, amit jónak lát, s ügyvédet fogad, hogy megmutassa, hogy mindenki nem áll haptákba. Végül 3-4 hónapra börtönbe került a tagosítással kapcsolatos intézkedések megsértése miatt.
Hajdu Gábor egy másik egyéni harcos, Bors Antal történetét is elmesélte, aki az elnöki hivatalhoz és a Nagy Nemzetgyűléshez írt levelet, azzal, hogy itt nem tartják be a párt által meghirdetett szabályokat és megsértik az önkéntesség elvét.
– Az lett az eredménye, hogy letartóztatták, katonai törvényszék elé állították, s az állapotos felesége mellől bedugták a börtönbe – mondta Hajdu Gábor. – A feleségének el kellett költöznie Csíkszentsimonból. Az 1989-es fordulat után Bors bácsi kérésére peres eljárást indítottam a román állam ellen, s kártérítést kértem az ellene hozott intézkedések miatt. Eljutottam az alkotmánybíróságig is, az ügyben alkalmazott szabályok alkotmányellenességét kimutatva, és végül nekünk adtak igazat, és Bors bácsi egy eléggé elfogadható kártérítésben részesült.
Az emberek próbálkoztak, de a diktatúra minden próbálkozást csírájában elfojtott – véli Hajdu Gábor –, ugyanakkor, aki egy kicsit tájékozott volt, rendelkezett realitásérzékkel, nem szervezkedett… tudta, mire számíthat.

Daczó Katalin